Egy középkorú férfi holttestére bukkannak Southampton piroslámpás negyedében. Az áldozatot brutálisan megkínozták, és kitépték a szívét. Pár órával később a szív küldeményként a halott férfi családjának küszöbén landol.
Helen Grace felügyelő nyomozni kezd, miközben újabb és újabb férfiak esnek a gyilkos áldozatául. A média a női Hasfelmetszőként emlegeti a sorozatgyilkost, aki megbünteti azokat a férfiakat, akik titokban prostituáltakhoz járnak.
A nyomozás nem várt fordulatokat vesz, és míg Helen a kirakós darabkáit próbálja összerakni, a gyilkos nem áll le, egyre leleményesebb gyilkosságokat hajt végre, és egyre érthetetlenebb, miért csinálja…
M. J. Arlidge tizenöt éve dolgozik a televíziós dráma műfajában. Az utóbbi öt évben olyan bűnügyi sorozatok gyártásában vett részt az ITV számára, mint a Torn vagy a The Little House, legújabban pedig az Undeniable, amelyet 2014 tavaszán sugároztak. Jelenleg A néma szemtanú epizódjait írja, de eredeti bűnügyi sorozatokon is dolgozik angol és amerikai tévécsatornáknak.
Bemutatkozó thrillere, az Ecc, pecc sikere után, az Üsd, vágdban Helen Grace felügyelő újabb kegyetlen sorozatgyilkossal találja szemben magát.
Könyvadatok:
Fordító: Turcsányi Jakab
Oldalszám: 408
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2016
Sorozat: Helen Grace #2
Véleményem az előző kötetről:
Ecc, pecc
Véleményem az előző kötetről:
Ecc, pecc
A Helen Grace sorozat első kötete, az Ecc, pecc minden várakozásomat toronymagasan felülmúlta. Idegtépően fantasztikus élményt nyújtott, és egyből a kedvenc olvasmányaim közé furakodott. Reméltem, mi több, elvártam, hogy a folytatás is ilyen messzemenően zseniális legyen, és újra szétizguljam az agyamat rajta. Felettébb kíváncsi voltam, az író hogyan fogja (ha egyáltalán tudja) überelni az előzményeket, és a második résszel milyen reakciókat fog kiváltani belőlem. Elöljáróban annyit megjegyeznék: nem vagyok maradéktalanul elégedett az eredménnyel.
Külföldi borítók
Helen Grace visszatér, de nem épp korábbi rendíthetetlen erejével. A nővére megölése után eltelt egy évben sok minden megváltozott, az újságokból csupán az nem értesült a felügyelő sanyarú gyermekkoráról, aki nem akart. Helen továbbra is megtörten, bár minden elszántságát összekaparva vezeti csapatát, miközben az új nyomozati osztályvezetővel is meg kell küzdenie, aki nem pont a szíve csücske. Mindennek tetejébe egy újabb sorozatgyilkos tűnik fel Southampton utcáin. A nő feltehetőleg egy prostituált, aki halomszámra öldösi az ügyfeleit, nem is akárhogyan: felnyitja a férfiak mellkasát, és eltávolítja a még dobogó szívüket, majd eljuttatja azt az áldozatok családjához vagy munkahelyére. A rendkívüli brutalitással elkövetett tettek keselyűként vonzzák a sajtót is, ám Helennek még egy problémával szembe kell néznie: amellett, hogy hajtóvadászatot indít a kegyetlen gyilkos ellen, egy titokzatos fiú is feltűnik a színen, akinek köze van a múltjához, és akiért a legszigorúbb szabályokat is megszegi, csak hogy segíthessen neki.
Bevallom őszintén, picit csalódott vagyok most, mert nem azt kaptam, amire számítottam. Szerettem volna, ha ez a kötet kenterbe veri az előzőt, de ez sajnos nem sikerült. Félreértés ne essék, ezt is nagyon élveztem, de M. J. Arlidge nem ugrotta meg azt a szintet, amit az első részben felállított. Többet vártam mind az írótól, mind pedig a könyvtől. Ezúttal a southamptoni prostituáltak világába és a szexipar borzalmaiba vezet be bennünket, és kíméletlen őszinteséggel tárja elénk a működését. Mellbe vágó volt látni, hogy milyen szörnyűségeket kell elviselniük ezeknek a lányoknak, akik különféle okokból vállalják ezt a sorsot, és szó nélkül kell tűrniük a megaláztatásokat. Nem egyszer botránkoztam meg a rengeteg kegyetlenségen olvasás közben, és a legrosszabb az egészben, hogy mind egy szálig igaz. A legnagyobb része legalábbis, mert ugyan ki ne hallott volna a mai utcalányok helyzetéről és a rájuk leselkedő veszélyekről? Igen ám, de mi történik, ha az a bizonyos fagyi visszanyal? Ha az egyik prosti elégtételt vesz az őt ért sérelmekért, és pszichopata módon kezd bosszút állni a kliensein? Ki ez a lány, mi történt vele, és hogyan képes profi módon elvégezni egy bonyolult szíveltávolítást? M. J. Arlidge ezt a kiindulási pontot választotta a történet alapjául, és végig ezek a kérdések zakatoltak folyamatosan a fejemben, melyek egy percre sem hagytak nyugton. Őrült erővel csikorogtak a fogaskerekeim, és - bár itt kevesebb sokkhatás ért - izgultam, hogy ne vegyen olyan irányt a cselekmény, amilyet nem szeretnék. Kiszámíthatóbb volt az elődjénél, és most a gyilkos kiléte miatt sem volt hajtépés és körömrágás, csak vittek előre az események. Mondhatni megkopott kicsit a varázs, túl sok volt ugyanis a hasonlóság a két regény női elkövetője között, nem csupán személyükben, hanem a múltjukat tekintve is. Ez az ismételt húzás elvett valamennyit számomra a könyv értékéből, viszont a szív-kimetszős elképzelés tetszett. Ebből a betegesen brutális eljárásból is következtethetünk a gyilkosunk nehéz és hányattatott sorsára, valamint arra, hogy nem egy egyszerű emberrel állunk szemben, aki megijed a saját árnyékától. Sok rosszat átélt, elvetemült nő, az író mégis úgy alkotta meg a figuráját, hogy képesek legyünk szánni őt és együtt érezni vele.
A több szemszög itt is megjelenik, szinte mindegyik szereplő gondolataiba beleláthatunk. A karakterek által átélt fájdalmak, a szenvedés nagyobb méreteket ölt, a veszteség érzését ólomsúlyként cipelik a vállukon. Ez legjobban Helen esetében mutatkozik meg, aki még mindig nem tért teljesen magához a Marianne-nel történtek óta. A démonjai újult erővel támadnak rá, egy lélegzetvételnyi időre sem tud megszabadulni tőlük. Az új nyomozati osztályvezetővel, Ceri Harwooddal sem felhőtlen a kapcsolata, inkább hátráltatják, mintsem segítik egymást. Ráadásul kötelességének érzi törődni Roberttel, azzal a fiatalemberrel, aki szintén a múltjához láncolja, bár egyáltalán nem könnyű eset. A barátai folyton beleviszik a rosszba, amiből mindig egyedül ő kerül ki vesztesen. Helen ezért próbálja jó irányba terelgetni, amiért csodáltam is, és ezáltal egy másik oldalát ismerhetjük meg. Olyan, akár egy hagyma: rétegről rétegre bontakozik ki előttünk, fokozatosan kell lefejtenünk a héját, hogy feltáruljanak előttünk a belső értékei. Most a féltő, másokkal törődő énje kerül előtérbe, és lassacskán kezdi lebontani maga körül az áthatolhatatlannak hitt falakat. Charlie-t eddig is kedveltem, és most még jobban vérzett érte a szívem. Élete legnagyobb drámáját élte túl, és egy évvel később sem tette túl magát teljesen a kisbabája elvesztésén. A helyzetét a párja, Steve sem könnyíti meg, aki választásra kényszeríti közte és a rendőri pálya között. Charlie így két tűz közé kerül, és hiába imádja a munkáját és sikeres benne, dönteni kell. Mark helyett egy új nyomozó, Tony Bridges életét szemlélhetjük meg közelebbről, akit szintén nem kerültek el a problémák. Jólelkű ember és kiváló munkaerő, odaadóan ápolja magatehetetlen feleségét. Férjként és rendőrként is próbál megfelelően helytállni, ám a kísértés előbb-utóbb őt is a hatalmába keríti. Az idegesítő és rámenős firkászt, Emilia Garanitát még inkább rühelltem, és néha legszívesebben lecsaptam volna egy baseball ütővel. Keselyűként köröz Helen körül, mindig tudja, merre jár épp, és a mocskos eszközöktől sem riad vissza egy ütős cikk kedvéért.
Mindent egybevetve az Üsd, vágd nem a legegetrengetőbb folytatás, amit valaha olvastam. Az általam felállított mérce alatt maradt, nem vágódtam úgy hanyatt tőle, mint az Ecc, pecctől. Valamivel gyengébb nála, de így is szerettem, és kíváncsi vagyok a többi kötetre, hogy milyen új ügyeket fog a jövőben megoldani a mi rettenthetetlen Grace felügyelőnk.
Nézőpont: E/3, múlt idő, több szemszög
Kedvenc karakter: Charlie
Kiknek ajánlom: akik olvasták az első részt
Bevallom őszintén, picit csalódott vagyok most, mert nem azt kaptam, amire számítottam. Szerettem volna, ha ez a kötet kenterbe veri az előzőt, de ez sajnos nem sikerült. Félreértés ne essék, ezt is nagyon élveztem, de M. J. Arlidge nem ugrotta meg azt a szintet, amit az első részben felállított. Többet vártam mind az írótól, mind pedig a könyvtől. Ezúttal a southamptoni prostituáltak világába és a szexipar borzalmaiba vezet be bennünket, és kíméletlen őszinteséggel tárja elénk a működését. Mellbe vágó volt látni, hogy milyen szörnyűségeket kell elviselniük ezeknek a lányoknak, akik különféle okokból vállalják ezt a sorsot, és szó nélkül kell tűrniük a megaláztatásokat. Nem egyszer botránkoztam meg a rengeteg kegyetlenségen olvasás közben, és a legrosszabb az egészben, hogy mind egy szálig igaz. A legnagyobb része legalábbis, mert ugyan ki ne hallott volna a mai utcalányok helyzetéről és a rájuk leselkedő veszélyekről? Igen ám, de mi történik, ha az a bizonyos fagyi visszanyal? Ha az egyik prosti elégtételt vesz az őt ért sérelmekért, és pszichopata módon kezd bosszút állni a kliensein? Ki ez a lány, mi történt vele, és hogyan képes profi módon elvégezni egy bonyolult szíveltávolítást? M. J. Arlidge ezt a kiindulási pontot választotta a történet alapjául, és végig ezek a kérdések zakatoltak folyamatosan a fejemben, melyek egy percre sem hagytak nyugton. Őrült erővel csikorogtak a fogaskerekeim, és - bár itt kevesebb sokkhatás ért - izgultam, hogy ne vegyen olyan irányt a cselekmény, amilyet nem szeretnék. Kiszámíthatóbb volt az elődjénél, és most a gyilkos kiléte miatt sem volt hajtépés és körömrágás, csak vittek előre az események. Mondhatni megkopott kicsit a varázs, túl sok volt ugyanis a hasonlóság a két regény női elkövetője között, nem csupán személyükben, hanem a múltjukat tekintve is. Ez az ismételt húzás elvett valamennyit számomra a könyv értékéből, viszont a szív-kimetszős elképzelés tetszett. Ebből a betegesen brutális eljárásból is következtethetünk a gyilkosunk nehéz és hányattatott sorsára, valamint arra, hogy nem egy egyszerű emberrel állunk szemben, aki megijed a saját árnyékától. Sok rosszat átélt, elvetemült nő, az író mégis úgy alkotta meg a figuráját, hogy képesek legyünk szánni őt és együtt érezni vele.
A több szemszög itt is megjelenik, szinte mindegyik szereplő gondolataiba beleláthatunk. A karakterek által átélt fájdalmak, a szenvedés nagyobb méreteket ölt, a veszteség érzését ólomsúlyként cipelik a vállukon. Ez legjobban Helen esetében mutatkozik meg, aki még mindig nem tért teljesen magához a Marianne-nel történtek óta. A démonjai újult erővel támadnak rá, egy lélegzetvételnyi időre sem tud megszabadulni tőlük. Az új nyomozati osztályvezetővel, Ceri Harwooddal sem felhőtlen a kapcsolata, inkább hátráltatják, mintsem segítik egymást. Ráadásul kötelességének érzi törődni Roberttel, azzal a fiatalemberrel, aki szintén a múltjához láncolja, bár egyáltalán nem könnyű eset. A barátai folyton beleviszik a rosszba, amiből mindig egyedül ő kerül ki vesztesen. Helen ezért próbálja jó irányba terelgetni, amiért csodáltam is, és ezáltal egy másik oldalát ismerhetjük meg. Olyan, akár egy hagyma: rétegről rétegre bontakozik ki előttünk, fokozatosan kell lefejtenünk a héját, hogy feltáruljanak előttünk a belső értékei. Most a féltő, másokkal törődő énje kerül előtérbe, és lassacskán kezdi lebontani maga körül az áthatolhatatlannak hitt falakat. Charlie-t eddig is kedveltem, és most még jobban vérzett érte a szívem. Élete legnagyobb drámáját élte túl, és egy évvel később sem tette túl magát teljesen a kisbabája elvesztésén. A helyzetét a párja, Steve sem könnyíti meg, aki választásra kényszeríti közte és a rendőri pálya között. Charlie így két tűz közé kerül, és hiába imádja a munkáját és sikeres benne, dönteni kell. Mark helyett egy új nyomozó, Tony Bridges életét szemlélhetjük meg közelebbről, akit szintén nem kerültek el a problémák. Jólelkű ember és kiváló munkaerő, odaadóan ápolja magatehetetlen feleségét. Férjként és rendőrként is próbál megfelelően helytállni, ám a kísértés előbb-utóbb őt is a hatalmába keríti. Az idegesítő és rámenős firkászt, Emilia Garanitát még inkább rühelltem, és néha legszívesebben lecsaptam volna egy baseball ütővel. Keselyűként köröz Helen körül, mindig tudja, merre jár épp, és a mocskos eszközöktől sem riad vissza egy ütős cikk kedvéért.
Mindent egybevetve az Üsd, vágd nem a legegetrengetőbb folytatás, amit valaha olvastam. Az általam felállított mérce alatt maradt, nem vágódtam úgy hanyatt tőle, mint az Ecc, pecctől. Valamivel gyengébb nála, de így is szerettem, és kíváncsi vagyok a többi kötetre, hogy milyen új ügyeket fog a jövőben megoldani a mi rettenthetetlen Grace felügyelőnk.
Pontszám: 10/9
Nézőpont: E/3, múlt idő, több szemszög
Kedvenc karakter: Charlie
Kiknek ajánlom: akik olvasták az első részt
Idézetek a könyvből
"Bármin mentél is keresztül, soha nem tudsz hozzáedződni az erőszakhoz."
"Helen kilépett a fülkéből, és hosszú, alapos kézmosásba kezdett. A háttérben lehúztak egy vécét, és kinyílt egy fülkeajtó. Helen a tükörbe pillantott, és megnyúlt a képe.
Emilia Garanita, a Southampton Evening News vezető bűnügyi tudósítója tartott felé.
– Furcsa, hogy itt találkozunk – szólalt meg Emilia a legszélesebb mosolyával.
– Gondolhattam volna, hogy ez a természetes élőhelye, Emilia."
"– Ha tudod, milyen kérdéseket kell feltenni, meglepően segítőkésznek bizonyulnak az emberek."
"– Mindig csak egy napot kell túlélni."
"– Az embereket fájdalmak érik, Tony. Ilyen az élet. Ettől még nem leszel rossz. Ne ostorozd magad!"
Ha megtetszett a könyv, IDE kattintva megrendelheted!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése