Idejét sem tudom, mikor szemeltem ki magamnak A vér énekét elolvasásra. Egy biztos, nem az utóbbi néhány évben. Megismerkedésem mondhatni sokáig váratott magára Vaelin Al Sornával, avagy Beral Shak Urral, alias Reménységünk Gyilkosával. Így indul a történet, pontosabban az utolsó névvel, ami nem kis gyűlöletet szít egy bizonyos alpiri történész szívében, ki egy hozzá közel álló személy halálát "köszönheti" a legendás gyilkológépnek. Ám ő vajon hogyan éli meg mindazon tetteket, melyek nyomán több száz ember kiontott vére festi vörösre tenyerét, és változtatja acéllá lelkét férfivá érésének évei során?
Ha ez most egy értékelés lenne, jól szétcincálnám és megpróbálnám analizálni Vaelin és a többi karakter jellemét, aztán persze a végén rájönnék, hogy csúfos kudarcot vallottam, mivel minden szereplőnek vannak olyan rejtett mélységei, amiket még önmaguk előtt is remekül titkolnak. Már a történet elején szembesülünk vele, hogy ez az utazás bizony nem lesz egy sétagalopp, így jobban tesszük, ha felkészülünk az érzelmi hullámvasútra. A fiatal Vaelint édesanyja halála után apja, a király legfőbb hadura beadja a Hatodik Rendbe, hogy az ottani testvérek harcost faragjanak belőle, ezzel szolgálatába állítva az általuk tisztelt Hit tételeinek. Embert próbáló kihívásoknak vetik alá társaival együtt, akik a múló évek alatt valódi barátaivá és szinte vértestvéreivé válnak, de nem biztos, hogy mindegyikük teljesíteni tudja a kegyetlen próbákat. És ott van még a fiú képessége, a vérdal, amit kénytelen titokban tartani, és ami tovább gyarapítja különleges képességei számát.
Nehéz néhány mondatban összefoglalni, hogy mit is kaptam az egyes kötetektől, annyi érzés kavargott bennem mindegyik befejezésekor. Az első rész az abszolút kedvencem, nagyon a szívemhez nőtt mindegyik fiú. A jó kedélyű, mókamester Dentos, a csalafinta Barkus, az olthatatlan tudásszomjú Caenis és a szilaj vadságú Nortah eltéphetetlen szövetséget alkot, ahogy az együtt átélt megpróbáltatások összekovácsolják a különböző helyről érkezett és eltérő társadalmi rangú ifjoncokat. Több tanítót, vagyis mestert is megismerhetünk, idővel pedig a többi rend életébe és mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk. Személyes kedvencem Sollis mester volt, akinek éles nyelvénél csak a pálcája járt el gyorsabban, ám hiába próbálta leplezni emberségét, nem mindig sikerült neki. A testvérek mellett természetesen női tagok is vannak más rendekben, mint például Sherin nővér az ötödikből, akinek nagyon drukkoltam, hogy bimbózó érzései idővel szerelemmé gyúljanak főhősünk iránt. Na és persze ott van a kicsi Frentis, akinek makacssága a rendtestvérek közé emeli őt, hogy végül mindőjük közül a legjobb legyen.
A második kötetben új szereplők érkeznek a régiek mellé, akik közül az egyikük igencsak fontossá válik a cselekmény szempontjából, ami immár négy szálon fut. A karakterek útjai időnként összefutnak és szétválnak, de mindegyiküknek meglesz a maga szerepe és sorsa. Az első résszel ellentétben A várúr kevésbé tetszett, és hiába mutatta meg a haladási irányt, nem azt kaptam tőle, amit vártam. A legnagyobb szerepet a kirobbanni készülő háború kapja benne, és Lyrna hercegnő is felemelkedik, hogy a királyi udvarban tanult cselszövéseivel és bölcs észjárásával mentse a menthetőt. A befejezésben még több törzset és népet ismerünk meg, és az egész az újonnan hatalomra emelkedő Elverah és a rejtélyes Szövetséges leverésére koncentrál. Erről már nem sokat mondhatok, de annyit elárulhatok, hogy nem véletlenül kapta A tűzkirálynő címet. Megannyi szenvedés, fájdalom, vér és a vég, ami elkerülhetetlenül utolér mindenkit, hisz a háború senkit sem kímél.
Szeretettel ajánlom tehát ezt a különleges trilógiát, ami teljesen és visszavonhatatlanul belopta magát a szívembe. Rég olvastam már olyan történetet, ami ennyire megérintett volna: egyszerre emel fel és dob le a mélybe, újszerű és egyedi, csodálatos alkotás. Minden megvan benne, ami egy remek fantasyhoz kell: káprázatos világfelépítés, brutális csaták, pörgős cselekmény és igaz karakterek. Nagyon kevés olvasnivalómról tudnám ugyanezt elmondani, de mindhárom kötetnek lelke van, nem is akármekkora. A hossza pedig ne rémisszen meg senkit: ha egyszer valaki belelendül, garantáltan nem fogja tudni letenni többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése