„Mérgező barátságok, egy világtól elzárt ház, egy sötét, hófödte erdő… Mindannyiunk legrosszabb rémálmát és a tökéletes hozzávalókat ötvözi ez a feszültséget keltő, hátborzongató regény."
Clare Mackintosh
Nora tíz éve nem találkozott Clare-rel. Egy nap otthagyta az iskolát, és többet vissza sem nézett.
Aztán váratlanul meghívják Clare lánybúcsújára. Ezzel lehetőséget kap arra, hogy végre lezárja a múltat…
De a dolgok rosszul alakulnak. Nagyon rosszul.
Van, ami nem maradhat örökké titokban.
De a dolgok rosszul alakulnak. Nagyon rosszul.
Van, ami nem maradhat örökké titokban.
Ruth Ware Lewes városában, Sussexben nőtt fel. A Manchesteri Egyetemen szerzett diplomát, azután Párizsba költözött, majd Észak-Londonban telepedett le. Férjezett, két kisgyermek édesanyja. Volt már pincérnő, könyvesbolti eladó, angolnyelv-tanár és sajtóreferens. A Sötét erdő közepén az első krimije.
Könyvadatok:
Fordító: Szabó Luca
Oldalszám: 348
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2016
Sorozat: -
Ha jól emlékszem, körülbelül két éve vetettem szemet erre a könyvre. Már maga a cím is vonzott, hogy megtudjam, milyen izgalmakat tartogat, hiszen egy sötét erdőben bármi megtörténhet. Főleg, ha egy üvegház is szerepel benne, ami nem rejt el senkit és semmit a kíváncsi tekintetek elől, meg egy katasztrofálisan sikerült lánybúcsú, aminek a résztvevői maguk sem tudják, mi történt igazából. És ha még mindezt megspékeljük egy jó kis nyomozással, legalábbis azt hittem, hogy ebből is kapok valamicskét, kész is a tökéletes thrillerbe ágyazott krimi. Pontosabban kész lenne, mert ez a kötet minden volt, csak tökéletes nem.
Külföldi borítók
Leonora Shaw írói munkája miatt viszonylag elzárt életet él, és ez neki nagyban megfelel. Igyekszik maga mögött hagyni a tíz évvel ezelőtti eseményeket, ami egész jól megy addig, míg nem kap egy váratlan e-mailt. Feladója egy számára ismeretlen, Flo nevű nő, ám az üzenetet megnyitva hamar rádöbben, miért szerepel a címzettek listáján. Gyerekkori legjobb barátnője, Clare - akivel már egy évtizede nem tartja a kapcsolatot - ugyanis nemsokára férjhez megy, és szeretné, ha ő is részt venne a lánybúcsúján, amit Flo szervez. Nora sokat tépelődik, mihez kezdjen, még az egyetlen olyan személy, Nina véleményét is kikéri, aki valamennyire a múltjához köti, de végül mindketten igent mondanak a meghívásra. Megérkezve a helyszínre döbbenten veszik tudomásul, hogy a GPS egy isten háta mögötti, sötét fák szegélyezte házhoz hozta őket, melynek falai üvegből készültek. A hátborzongató helyet tovább tetézi, hogy a meghívottak nem is ismerik egymást, csupán egy közös pont van az életükben: Clare. Rajta, Norán, Ninán és Flón kívül további két ember, Melanie és Tom hivatalos a bulira, akik később szintén megérkeznek, és amikor a menyasszony is befut, kezdetét veszi a lánybúcsú. Az ártalmatlannak induló szórakozás azonban végzetes tragédiába torkollik, Nora pedig úgy ébred fel a kórházban, hogy alig emlékszik valamire belőle. A rendőrség eleinte balesetre gyanakszik, de mi van, ha az ellenkezője igaz? Egyedül Nora az, aki emlékeit visszanyerve megállíthatja a gyilkost, és véget vethet ennek a rémálomnak - már ha egyáltalán helyesek a feltevései.
Ez a könyv jó... is lehetett volna, de sajnos nem az. Ruth Ware fogott egy nagyszerű alapötletet, és finom, édes limonádé helyett savanyú citromlevet facsart ki belőle. Szeretni és élvezni akartam a történetet, el akartam veszni benne, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam rá. Nem akadt semmi, ami ne zavart volna valamilyen mértékben. Az apróbb logikai hibák felett talán még szemet tudtam volna hunyni, de a folyamatos ismétlésektől legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Felfogtam elsőre is, hogy a főszereplő nem emlékszik a legfontosabb momentumokra, miért kell minden oldalon legalább kétszer megemlíteni, hogy amnéziás? És egyáltalán, miért van öt (bece)neve?! Leonora, Nora, Leo, Lee és persze a vezetékneve, Shaw. Ki így, ki úgy becézi, és ez baromira idegesített. Értem én, hogy mindenáron le akar számolni a múltjával, ezért becézteti magát máshogy újonnan, de ez nem megoldás. Attól, hogy másképp szólítják, mint régen, még nem fognak megoldódni a gondjai, továbbá a régi ismerőseinek sem lesz könnyű ezt megjegyezni. A nagy titok sem vágott igazán a földhöz. Gondoltam, hogy valami ilyesmi állhat a háttérben, és sejtettem, ki keverte anno a szálakat, szóval nem ért nagy meglepetés. Azzal is tisztában voltam, ki áll az egész mögött, egyedül Nora volt olyan vak, hogy nem látta a kirakós darabkáit, és nem volt képes összerakni őket. Szerettem volna inkább több háttérinfót kapni, például arról, hogy milyen írónak lenni, milyen ötletek fogalmazódnak meg egy szerző fejében, és egyáltalán hogyan veti papírra őket. Ahhoz képest, hogy ez a főhős foglalkozása, és állítólag jó is abban, amit csinál, az írónő a lehető legkevesebbet mesélt a szakmájáról és az észjárásáról. Többet vártam. Sokkal-sokkal többet. Borzongani akartam, mi több, félni abban az óriási, üvegezett falú házban az ijesztő erdővel körbevéve, de a legtöbb, amit kaptam, maximum sikítófrász volt. Kiszámítható és kidolgozatlan, egy nagy katyvasz, amiből csak nagyon nehezen találtam a kiutat.
A történet gyengeségénél viszont a szereplők még jobban idegesítettek. Sőt, egyenesen dühített a viselkedésük. Norát egyáltalán nem tudtam megkedvelni. Azt, ami vele történt tíz évvel ezelőtt, nem lehet csak úgy félvállról venni, de akkor is, a tettei nélkülöznek minden logikát. Nem hiszem, hogy nem tudták volna megbeszélni a problémáikat Jamesszel (aki szinte mindvégig passzív szereplője marad a regénynek, és alig tudunk meg róla valamit). Ha igazán szerették volna egymást, egy nyamvadt SMS nem állhatott volna az útjukba. Ráadásul Nora egy percre sem vette le a szemellenzőjét, fel sem fogta, ami végig az orra előtt folyt, hiába ír krimiket. Egy írónak sokkal inkább át kéne látnia a káoszt, észrevenni minden apró dolgot, ami picit is kilóg a sorból, ennek fényében pedig egy nyomozás menetéről is többet illene tudnia. De nem, ő csak hagyja magát sodródni az árral, emiatt a dolgokhoz való hozzáállása unszimpatikussá tette őt számomra. Clare is egy túlidealizált eszményképként él a fejében, aki mindig kifogástalan, holott ez csupán a látszat. A felszín alatt ugyanis olyan rémségekre bukkanunk, amit lehetetlen megbocsátani. Nina heves természet, legalább a könyv harmadát cenzúrázni kellene a mocskos beszéde miatt. Alig hagyja el a száját olyan mondat, amiben nincs minimum két durva szó, és orvos létére nagyon tapintatlan. Állandóan kötekedik, a múltat bolygatja, oda-odaszúr másoknak, amivel igencsak megbánt mindenkit akaratán kívül is. Tom egy piperkőc, számomra sokszor láthatatlan maradt, Melanie-t pedig egyáltalán nem értettem. Ha nem képes elszakadni a kisbabájától, mert szíve szerint ott lenne vele, és minden pillanatban azon aggódik, minden rendben van-e otthon, miért utazik el a lánybúcsúra? Az ő karaktere végképp felesleges volt, egyébként sem tett hozzá sokat a cselekményhez. Már ettől az öt szereplőtől is a plafonon voltam, de akadt még valaki, aki egyenesen a padlásra küldött, és az Flo. Már-már rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy megszervezze a tökéletes lánybúcsút a tökéletes menyasszonynak, és maradandót alkosson. Folyamatosan azon aggódik, hogy a nagynénje házában nehogy tönkretegyenek valamit a vendégek, de persze az nem baj, ha ő szétveri a berendezést. Clare talpnyalója, önálló személyiség nélkül. Mániákusan utánozza a legjobb barátnőjét, minden apróságon képes fennakadni, amivel nálam végleg elszakította a cérnát.
Összefoglalva e Sötét erdő közepén semmi érdemlegeset nem találtam. Annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, de a lényeg valahol a hófödte fák között maradt. Ritkán nyúlok félre könyvek terén, ám most sikerült. Eddigi olvasmányaim közül a "második legnagyobb csalódás" cím győztese lett. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok az írónő hazánkban tavaly megjelent, A nő a tízes kabinból című művére is, hogy abból a történetből mit hozott ki.
Nézőpont: E/1, múlt idő, Nora szemszögéből
Kedvenc karakter: -
Kiknek ajánlom: akik egy kevésbé tartalmas "krimire" vágynának
Ez a könyv jó... is lehetett volna, de sajnos nem az. Ruth Ware fogott egy nagyszerű alapötletet, és finom, édes limonádé helyett savanyú citromlevet facsart ki belőle. Szeretni és élvezni akartam a történetet, el akartam veszni benne, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam rá. Nem akadt semmi, ami ne zavart volna valamilyen mértékben. Az apróbb logikai hibák felett talán még szemet tudtam volna hunyni, de a folyamatos ismétlésektől legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Felfogtam elsőre is, hogy a főszereplő nem emlékszik a legfontosabb momentumokra, miért kell minden oldalon legalább kétszer megemlíteni, hogy amnéziás? És egyáltalán, miért van öt (bece)neve?! Leonora, Nora, Leo, Lee és persze a vezetékneve, Shaw. Ki így, ki úgy becézi, és ez baromira idegesített. Értem én, hogy mindenáron le akar számolni a múltjával, ezért becézteti magát máshogy újonnan, de ez nem megoldás. Attól, hogy másképp szólítják, mint régen, még nem fognak megoldódni a gondjai, továbbá a régi ismerőseinek sem lesz könnyű ezt megjegyezni. A nagy titok sem vágott igazán a földhöz. Gondoltam, hogy valami ilyesmi állhat a háttérben, és sejtettem, ki keverte anno a szálakat, szóval nem ért nagy meglepetés. Azzal is tisztában voltam, ki áll az egész mögött, egyedül Nora volt olyan vak, hogy nem látta a kirakós darabkáit, és nem volt képes összerakni őket. Szerettem volna inkább több háttérinfót kapni, például arról, hogy milyen írónak lenni, milyen ötletek fogalmazódnak meg egy szerző fejében, és egyáltalán hogyan veti papírra őket. Ahhoz képest, hogy ez a főhős foglalkozása, és állítólag jó is abban, amit csinál, az írónő a lehető legkevesebbet mesélt a szakmájáról és az észjárásáról. Többet vártam. Sokkal-sokkal többet. Borzongani akartam, mi több, félni abban az óriási, üvegezett falú házban az ijesztő erdővel körbevéve, de a legtöbb, amit kaptam, maximum sikítófrász volt. Kiszámítható és kidolgozatlan, egy nagy katyvasz, amiből csak nagyon nehezen találtam a kiutat.
A történet gyengeségénél viszont a szereplők még jobban idegesítettek. Sőt, egyenesen dühített a viselkedésük. Norát egyáltalán nem tudtam megkedvelni. Azt, ami vele történt tíz évvel ezelőtt, nem lehet csak úgy félvállról venni, de akkor is, a tettei nélkülöznek minden logikát. Nem hiszem, hogy nem tudták volna megbeszélni a problémáikat Jamesszel (aki szinte mindvégig passzív szereplője marad a regénynek, és alig tudunk meg róla valamit). Ha igazán szerették volna egymást, egy nyamvadt SMS nem állhatott volna az útjukba. Ráadásul Nora egy percre sem vette le a szemellenzőjét, fel sem fogta, ami végig az orra előtt folyt, hiába ír krimiket. Egy írónak sokkal inkább át kéne látnia a káoszt, észrevenni minden apró dolgot, ami picit is kilóg a sorból, ennek fényében pedig egy nyomozás menetéről is többet illene tudnia. De nem, ő csak hagyja magát sodródni az árral, emiatt a dolgokhoz való hozzáállása unszimpatikussá tette őt számomra. Clare is egy túlidealizált eszményképként él a fejében, aki mindig kifogástalan, holott ez csupán a látszat. A felszín alatt ugyanis olyan rémségekre bukkanunk, amit lehetetlen megbocsátani. Nina heves természet, legalább a könyv harmadát cenzúrázni kellene a mocskos beszéde miatt. Alig hagyja el a száját olyan mondat, amiben nincs minimum két durva szó, és orvos létére nagyon tapintatlan. Állandóan kötekedik, a múltat bolygatja, oda-odaszúr másoknak, amivel igencsak megbánt mindenkit akaratán kívül is. Tom egy piperkőc, számomra sokszor láthatatlan maradt, Melanie-t pedig egyáltalán nem értettem. Ha nem képes elszakadni a kisbabájától, mert szíve szerint ott lenne vele, és minden pillanatban azon aggódik, minden rendben van-e otthon, miért utazik el a lánybúcsúra? Az ő karaktere végképp felesleges volt, egyébként sem tett hozzá sokat a cselekményhez. Már ettől az öt szereplőtől is a plafonon voltam, de akadt még valaki, aki egyenesen a padlásra küldött, és az Flo. Már-már rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy megszervezze a tökéletes lánybúcsút a tökéletes menyasszonynak, és maradandót alkosson. Folyamatosan azon aggódik, hogy a nagynénje házában nehogy tönkretegyenek valamit a vendégek, de persze az nem baj, ha ő szétveri a berendezést. Clare talpnyalója, önálló személyiség nélkül. Mániákusan utánozza a legjobb barátnőjét, minden apróságon képes fennakadni, amivel nálam végleg elszakította a cérnát.
Összefoglalva e Sötét erdő közepén semmi érdemlegeset nem találtam. Annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, de a lényeg valahol a hófödte fák között maradt. Ritkán nyúlok félre könyvek terén, ám most sikerült. Eddigi olvasmányaim közül a "második legnagyobb csalódás" cím győztese lett. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok az írónő hazánkban tavaly megjelent, A nő a tízes kabinból című művére is, hogy abból a történetből mit hozott ki.
Pontszám: 10/4
Nézőpont: E/1, múlt idő, Nora szemszögéből
Kedvenc karakter: -
Kiknek ajánlom: akik egy kevésbé tartalmas "krimire" vágynának
Idézetek a könyvből
"– A vezetés olyan, mint a karaoke. Ha te csinálod, akkor királyi, de ha más, az ciki vagy ijesztő."
"– Azért nem semmi ez a kilátás az erdőre – szólalt meg Tom.
– Aha. – Én is az erdőbe bámultam. Már sötétedett, és az árnyak miatt olyan érzésem támadt, mintha a fák közelebb léptek volna a házhoz, és felénk hajolnának, hogy eltakarják az eget. – Fura. Kiszolgáltatottnak érzem magámat. Talán a függöny hiányzik.
– Olyan, mintha az ember szoknyája hátul beakadt volna a bugyijába – közölte Melanie, aztán elnevette magát.
– Nekem tetszik – felelte Tom. – Olyan, mint egy színpad.
– És mi vagyunk a közönség? – kérdezte Melanie. – Elég unalmas ez a darab. Eléggé fásultak a színészek! – A fákra mutatott, hátha nem értettük a szójátékot. – Értitek! Fák, fásultak...
– Értettük – vágott a szavába Nina savanyúan. – De nem hiszem, hogy Tim ezt akarta mondani.
– Tom – javította ki Tom. Mintha kissé ingerült lett volna. – És nem, pont fordítva gondoltam. Mi vagyunk a színészek. – Az üvegfal felé fordult. – A közönség... A közönség odakint van."
"Vannak ilyen barátságok – a legelső héten egymás mellé sodródunk valakivel, akivel egy idő után rájövünk, csak annyi közös van bennünk, hogy ugyanarra az egyetemre járunk, mégis kitartóan küldözgetjük egymásnak a születésnapi képeslapokat és a lájkokat a Facebookon."
"Én utálom, amikor valaki beleüti az orrát a magánéletembe, és felteszem, más sem örül. De van, hogy valaki ki szeretné önteni a lelkét, akkor viszont furának és hidegnek tűnik az, aki elhátrál a bizalmaskodás elől. Igyekszem nem megítélni senkit, nem akarom kiszedni senkiből a titkait, de nem is utasítom vissza, ha valamit meg akarnak vallani nekem. Az igazság az, hogy bár nem akarom hallani a kicsinyes féltékenykedéseket és bizarr mániákat, azért kedvem lenne bátorítani őket, hogy mondják el. Ezért hallgatom végig őket, miközben bólogatok, jegyzetelek, és elraktározom az információt. Olyan, mintha betekintést nyernék egy gépezetbe működés közben. Kicsit csalódást keltő, miktől borulnak ki az emberek, ugyanakkor lenyűgöz, ha láthatom a fogaskerekeket."
"– Az emberek nem változnak – vágott vissza Nina keserűen. – Csak megtanulják, hogyan titkolják el az igazi énjüket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése