Izolde Johannsen: A furfangos fivérek

​1942. február

A Prinz Eugen a Rajna hadművelet egyedüli túlélőjeként végül épségben befutott Brestbe. A testvérhajók, a Scharnhorst és a Gneisenau már egy ideje az elfoglalt franciaországi kikötő viszonylagos védelmét élvezték. A hajókat megjavították, feltöltötték. Azonban Hitler parancsa véget vetett a látszólagos nyugalomnak.​

A berlini Főparancsnokság elrendelte a három nagy hajó hazatérését. A parancs értelmében a La Manche csatornát jelölték ki a kockázatos és vakmerő hazaút helyszínéül. A hadművelet, az Alvilág háromfejű kutyája után a Cerberus fedőnevet kapta…

Könyvadatok:

Oldalszám: 460

Kiadó: Underground

Kiadás éve: 2018

Sorozat: A Birodalom tengeri bástyái #4

Véleményem az előző kötetekről:
A birodalmi kalóz

Gránátok a becsületért

Kalandor a tengeren

A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra Izolde Johannsen A birodalmi kalóz című regénye. Már az első oldalak után nyilvánvalóvá vált, hogy milyen különleges tehetséggel van megáldva az írónő, és mennyire hitelesen adja vissza a lapokon a második világháború tengeri csatáit. Könyvről könyvre egyre jobban belopta magát a szívembe, ezért izgatottan vártam A Birodalom tengeri bástyái sorozatának negyedik részét, amit legnagyobb örömömre lehetőségem volt előolvasni. Szokás szerint most sem okozott csalódást.

A furfangos fivérek a Gneisenau és a Scharnhorst német testvérhajók szívszorító történetét meséli el a második világháború éveiben. Visszatekintések során keresztül elevenedik meg előttünk a testvérek születése, harcai és szerepe a nagy csatározásokban. Miután mindkét hajót megjavították a háborús sérüléseket követően és feltöltötték készletekkel, Hitler a Prinz Eugennel kiegészülve visszarendeli őket Németországba a francia kikötőből. Hazatérésük a kicsit sem biztonságos La Manche csatornán keresztül zajlik, mely hadművelet a Cerberus fedőnevet kapta. A viszontagságos körülmények nem szegték kedvét a Scharnhorst legénységének, akik elődjeikhez híven szintén lenyűgöző bátorságról és emberségről tettek tanúbizonyságot.

Izolde Johannsen neve garanciát jelent a sikerre. Ha rá gondolok, a hitelesség az első szó, ami eszembe jut róla. Továbbra sem győzök ámuldozni az elhivatottságán, a valós eseményeket hűen tükröző ábrázolásmódján, ami erre a művére is jellemző. Valamivel rövidebb az előző három kötethez képest, mégsem volt egy percre sem hiányérzetem, hogy akárcsak egyetlen apró, jelentéktelennek tűnő dolog is kimarad a könyvből. Minden tökéletesen a helyén van benne, a legkisebb levegővételtől a legnagyobb robbanásig. A hajók műszaki leírásairól vagy a politikai mozzanatokról is olyan érzelemdúsan és élethűen számol be, amitől cseppet sem tűnik száraznak vagy érthetetlennek a regény. Nagyon szépen kibogozza és megmagyarázza a történéseket, sosem érezhetjük úgy, hogy képtelenek lennénk befogadni a rengeteg információt. Lelket önt mindenbe és mindenkibe, még az élettelen tárgyakba is, kiváltképpen a jelentőségteljes hadihajókba. A Scharnhorstot és a Gneisenaut is olyan tulajdonságokkal ruházza fel, melyektől sokkal inkább emberibbnek tűnnek, mint óriási tengeri acélszörnynek, ami bármikor a fedélzeten lévők vesztét okozhatja. A könyv a két "csataló" közül a Scharnhorstot helyezi előtérbe, és mindazokat a viszontagságokat, amiken a legénységnek keresztül kellett mennie. Néha már-már szabályosan sajnáltam szegény hajót, amiért ennyi nehézségen kellett keresztülmennie, és a rajta szolgáló tisztek és matrózok sem érdemelték azt a sorsot, ami osztályrészül jutott. Összeszoruló torokkal, fájó szívvel vettem ismét tudomásul, milyen kegyetlen is az élet, és milyen kevés beleszólásunk van a dolgok alakulásába, akármennyire is szeretnénk változtatni rajtuk. Voltak azonban természetesen felemelő pillanatok is, amikor a ború helyett a derű kerekedett felül. Az írónő ismét megcsillogtatta sziporkázó humorát, nem egyszer hangosan kacagtam a csattanós, néha malac vicceken, amivel a legénység tagjai szórakoztatták egymást, így nem csak az átélt megrázkódtatásoktól lett könnyes a szemem.

A karakterek zöme közel került hozzám, osztoztam örömükben, bánatukban. Köszönhető ez a hiteles ábrázolásmódjuknak, valamint annak, hogy minden körülmények között emberségesek maradtak. A hadihajónak szolgálata alatt több parancsnoka volt, köztük az utolsó, Fritz Hintze sorhajókapitány, akire felnéztek és tiszteltek az emberei, bár az eddigi részektől eltérően itt nem a hajó első emberén van a legnagyobb hangsúly. Sokkal inkább a tüzérfőnökből felavanzsált Ernst Dominik személye emelkedik ki a tömegből, aki hű és kitartó munkájával kivívta a többiek elismerését. Kedves, nyílt személyisége, alázatossága, kötelességtudata miatt idővel igencsak megkedvelték, ahogy a korábbi elsőtiszt, Helmuth Giessler is hasonló népszerűségnek örvendett. A két férfit szoros barátság fűzte egymáshoz, amely akkor is kitartott, amikor más-más területre helyezték őket. A legérdekesebb kapcsolat a két matróz, Max Schafer és Hugo között alakult ki, akik külsőleg tökéletes ellentétei egymásnak. A vézna, alacsony Max, és a robusztus, óriási Hugo semmiben sem hasonlítanak, mégis érdekes volt látni, ahogy a kezdeti ellenségeskedést meghittebb érzések vették át, és oda-vissza hullámzott a köztük lévő kötelék. Rudi Birkét is kedveltem a zabolátlan, kedélyes természetével, jókat mosolyogtam a tréfálkozásain, valamint egy régi jó ismerőssel is találkozhattunk Rolf Woytschekowsky személyében, aki a Bismarck katasztrófáját követően érkezett a Scharnhorst fedélzetére, hogy újra elinduljon végzete felé.

A furfangos fivérek méltón illeszkedik ebbe a nagyszerű történelmi sorozatba. Akció, kaland, humor és élénk érzelmek jellemzik ezt az újabb csodát, ami a végletekig korhűen meséli el a két erős német hajó történetét. Egyszer boldog voltam, máskor összeroppantam az események súlya alatt, de egy pillanatra sem unatkoztam, hiszen hihetetlen sebességgel robogott előre velem. Ismételten köszönöm a felejthetetlen élményt!

Köszönöm szépen az előolvasási lehetőséget Izolde Johannsen írónőnek!

Pontszám: 10/10

Nézőpont: E/3, múlt idő, több szemszög
Kedvenc karakter: Rudi Birke
Kiknek ajánlom: akik már meglovagolták az első három rész vad hullámait

Idézetek a könyvből

"- Kitől is kapta az érmét Rolf?

- Az egyik barátnőmtől.

- Melyiktől?

- Négyszáz fölött már nem számoltam."

"- A legtöbb döntésemben merésznek kellett lennem. A szerencse érzékeny jószág. Amellé áll, aki kockáztat."

"- Soha ne mondd el a problémáidat. Az emberek húsz százalékát nem érdekli, a maradék hetvenkilenc százalék pedig örül neki."

"- Feleljen Schafer! Hogyan udvarolna egy félszemű leánynak?

Max szája megremegett. Dr. Rosenthal karba tette kezét és rákacsintott társára.

- A te szemednek nincsen párja!"

"A gyász… a gyász nem múlik el. Ott marad hallgatag kősziklaként, melyet lassacskán újra körbefon az élet, akár a követ a borostyán. A gyász először súlyos, nehéz szikla, mely agyonnyomja az embert. Állandóan ott van, állandóan figyelmezteti a veszteségre. Lélegezni sem hagyja. Olyan súlya van mely az őrületbe kergeti. Minden pillanat, minden légvétel, minden szívdobbanás a hiányra emlékeztet. De mégis élni kell tovább. Enni, aludni, szeretni. Másokat szeretni… Aztán a szikla észrevétlen könnyebbé válik. Talán a borostyán gyökerei emelik feljebb. Már lélegzetvételnyi szünethez juthat, már nem fullasztja a szenvedőt, ha reggel ébredni kell. Néha a sötétzöld leveleken megülő esőcseppekben láthatóvá válik az arc, melyet egykoron elveszített. Ha szellő zörgeti a leveleket, hallani a hangját is. S az emlékek melyeket fájdalommal terhesen hordozott, megtelnek hálával és szeretettel. Később, idővel új remények, új barátságok, új szerelmek születnek. De a gyász, a nehéz kőszikla nem tűnik el. Ott marad örökre… csupán körbefonja az élet. Akár a borostyán."

Ha megtetszett a könyv, IDE kattintva megrendelheted!