1939. augusztus 21.
Az Admiral Graf Spee német birodalmi páncéloshajó Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau kapitánnyal az élén már augusztus 6-án útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak.
Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel…
Könyvadatok:
Oldalszám: 490
Kiadó: Underground
Kiadás éve: 2016
Sorozat: A Birodalom tengeri bástyái #1
"Pisszenés sem hallatszott a fedélzeten. A sors és a végzet efelé a nap felé terelte őket. Csak álltak némán, mert mindenki az otthon maradottakra gondolt. Egymásra néztek. Holnap hajnalban minden megváltozik, és a múlt ezen utolsó békés napja sosem jöhet el többé. Kitör a háború, valósággá válik minden, amiről addig csak beszéltek, és fiatal életük során most először tűnődtek el azon, mit is jelent a félelem. Mert szorongással tekintettek a holnap elé. Valahonnan az álmaik sötét mélységéből előkúszott a legősibb iszonyat, ami a fülükbe suttogott: te is meghalhatsz! Az, aki itt áll mellette, akivel együtt dolgozik, nevet vagy éppen bosszankodik, meglehet, hamarosan már csak egy elnémult, hideg holttest lesz, semmi több."
Az az igazság, hogy nem sűrűn szoktam történelmi regényeket olvasni. Magam sem tudom, mi az oka, hogy eddig elkerültem őket, holott alapvetően minden műfajra nyitott vagyok. Úgy tűnik, csak egy kis noszogatásra volt szükségem, hogy megváltozzon a helyzet, és Izolde Johannsen írónő meg is adta számomra a kezdő lökést. Izgalommal vegyes kíváncsisággal merültem bele A birodalmi kalózba, és azt kell mondjam, amit kaptam, az minden elképzelésemet felülmúlta.
A könyv az Admiral Graf Spee hadihajó tündöklését és bukását eleveníti meg a második világháború idején. A német nehézcirkáló 1939. augusztus 21-én hagyta el a wilhelmshaveni kikötőt, hogy megkezdje tevékenységét a tengeren. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau vezetésével már a hónap elején kihajózott, ám valódi küldetésüket csupán a háború kitörésekor tudták meg. A Graf Spee feladata az ellenséges kereskedelmi hajók kifosztása és elsüllyesztése volt, megakadályozva ezzel, hogy utánpótlással lássák el az európai országokat. A páncélos hajó eleget tett kötelességének, de Hans Langsdorff sorhajókapitány mindig emberségesen bánt az elfogottakkal, míg decemberben utol nem érte végzete.
El sem tudom mondani, mennyire tökéletes ez a regény. Igényes, hihetetlen aprólékossággal megalkotott, korhű mű, melybe szívüket-lelküket beleadták a szerzők. A maga nemében egyedülálló, megérinti és elgondolkodtatja az olvasót. Egyáltalán nem száraz, lüktet benne az élet, kalandos és izgalmas. Vajmi keveset értek a hajózáshoz, de olvasás közben fel sem tűnt, hogy nem tengerre születtem. Olyan szinten képes voltam beleélni magam, hogy néha már úgy éreztem, én is a kötet része vagyok. Ott voltam mindenhol, ahol szükség volt rám: ha kellett, őriztem a foglyokat, orvosok hiányában kötéseket cseréltem a betegeken, vagy épp a végtelen víztömeget fürkésztem, együtt gyakorlatoztam és mulattam a matrózokkal. Megtudtam, hogy nekik is vannak álmaik és vágyaik, hogy hátrahagyták a családjukat és az addigi életüket, de boldogok, hogy egy ilyen impozáns hajó fedélzetén szolgálhatnak, és ragaszkodnak hozzá. Elmondták, mennyire szeretik és tisztelik a parancsnokukat, hogy a pótapjukként tekintenek rá. A szívembe zártam őket, mi több, barátságot kötöttem velük, épp ezért fájt annyira, amikor közülük sokan a szemem láttára lehelték ki a lelküket. Könnyes szemmel, megtörten, elszorult torokkal álltam végig a temetésüket, és tisztelegtem a nagyságuk előtt. Különösen megviselt kedves kis matrózom elvesztése, aki oly' közel került hozzám, és akit oly' fiatalon ragadott el a halál, pedig előtte állt az egész élet. Végtelenül szomorú voltam, amiért a sors ilyen kegyetlen tréfát űzött velük.
De nem csak az ifjakhoz kerültem közel, a Graf Spee többi utasával és tiszti karával is szoros kapcsolatot ápoltam. Bevallom, beletelt egy kis időbe, mire kiigazodtam rajta, ki kicsoda és milyen szerepet tölt be, ám amint megvoltam ezzel, ment minden, mint a karikacsapás. Összebarátkoztam Kurt Diggins segédtiszttel és Paul Ascher tüzérfőnökkel, nem egyszer sétáltam velük a fedélzeten. Diggins kívülről fújta a hajó adatait, ezáltal átfogóbb képet kaphattam róla, míg Ascher szeretett feleségéről és kisfiáról mesélt állandóan. Találkoztam Walter Kay elsőtiszttel, ezzel a látszólag frigid alakkal, de kimért viselkedése ellenére beláttam az álarca mögé, és rájöttem, hogy a zord külső alatt igenis érző szív dobog. A legnagyobb ajándéknak mégis azt tartom, hogy megismerhettem Hans Langsdorff sorhajókapitányt, ezt a nagyszerű férfit, aki bebizonyította, hogy a háború nem feltétlenül öli meg a lelket, és a legnagyobb ellenségeskedés közepette is lehet emberségesnek maradni. Ellenlábasai tisztelték bajtársiassága, barátságos viselkedése miatt, mindenkihez volt egy-két kedves szava. Ember volt ő az embertelenségben, jószívű, a maga módján lázadó, de a hazájához hű maradt mindvégig. Gondoskodott a legénységéről, senkitől sem fordult el, sőt, még arra is figyelt, hogy az Africa Shell foglyul ejtett angol parancsnoka, Patrick Dove ne fázzon meg nyári ruhájában. Készíttetett hát neki egy rendbeli német öltözéket, Dove pedig mélyen meghatódott ezen a gesztuson, láttam. Olykor azért átugrottam Heinrich Dau-hoz is az Altmarkra - ne mondja, hogy vele senki sem foglalkozik - meglátogatni az ottaniakat, de mindig visszavágytam az Admiral Graf Spee-re. Mérhetetlenül csalódott voltam, mikor már nem volt hová visszatérnem, és véget ért ez a fergeteges, egyben tragikus utazás.
Mi mást mondhatnék még? Olvassátok és szeressétek, mert ez a könyv megérdemli a figyelmet! Néha szinte lebegtem a fedélzet felett, máskor összecsaptak a hullámok a fejem felett, de élveztem minden egyes pillanatot, amit A birodalmi kalózon tölthettem. Örülök, hogy a két tehetséges író elérhető közelségbe hozta számunkra a második világháború egy kis szeletét, és ezáltal néhány napig én is részese lehettem a történelemnek. Köszönöm az élményt!
Nézőpont: E/3, múlt idő
Kedvenc karakter: Hans Langsdorff, Matthias Pütz
Kiknek ajánlom: nem csak történelem-rajongóknak
Az az igazság, hogy nem sűrűn szoktam történelmi regényeket olvasni. Magam sem tudom, mi az oka, hogy eddig elkerültem őket, holott alapvetően minden műfajra nyitott vagyok. Úgy tűnik, csak egy kis noszogatásra volt szükségem, hogy megváltozzon a helyzet, és Izolde Johannsen írónő meg is adta számomra a kezdő lökést. Izgalommal vegyes kíváncsisággal merültem bele A birodalmi kalózba, és azt kell mondjam, amit kaptam, az minden elképzelésemet felülmúlta.
A könyv az Admiral Graf Spee hadihajó tündöklését és bukását eleveníti meg a második világháború idején. A német nehézcirkáló 1939. augusztus 21-én hagyta el a wilhelmshaveni kikötőt, hogy megkezdje tevékenységét a tengeren. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau vezetésével már a hónap elején kihajózott, ám valódi küldetésüket csupán a háború kitörésekor tudták meg. A Graf Spee feladata az ellenséges kereskedelmi hajók kifosztása és elsüllyesztése volt, megakadályozva ezzel, hogy utánpótlással lássák el az európai országokat. A páncélos hajó eleget tett kötelességének, de Hans Langsdorff sorhajókapitány mindig emberségesen bánt az elfogottakkal, míg decemberben utol nem érte végzete.
El sem tudom mondani, mennyire tökéletes ez a regény. Igényes, hihetetlen aprólékossággal megalkotott, korhű mű, melybe szívüket-lelküket beleadták a szerzők. A maga nemében egyedülálló, megérinti és elgondolkodtatja az olvasót. Egyáltalán nem száraz, lüktet benne az élet, kalandos és izgalmas. Vajmi keveset értek a hajózáshoz, de olvasás közben fel sem tűnt, hogy nem tengerre születtem. Olyan szinten képes voltam beleélni magam, hogy néha már úgy éreztem, én is a kötet része vagyok. Ott voltam mindenhol, ahol szükség volt rám: ha kellett, őriztem a foglyokat, orvosok hiányában kötéseket cseréltem a betegeken, vagy épp a végtelen víztömeget fürkésztem, együtt gyakorlatoztam és mulattam a matrózokkal. Megtudtam, hogy nekik is vannak álmaik és vágyaik, hogy hátrahagyták a családjukat és az addigi életüket, de boldogok, hogy egy ilyen impozáns hajó fedélzetén szolgálhatnak, és ragaszkodnak hozzá. Elmondták, mennyire szeretik és tisztelik a parancsnokukat, hogy a pótapjukként tekintenek rá. A szívembe zártam őket, mi több, barátságot kötöttem velük, épp ezért fájt annyira, amikor közülük sokan a szemem láttára lehelték ki a lelküket. Könnyes szemmel, megtörten, elszorult torokkal álltam végig a temetésüket, és tisztelegtem a nagyságuk előtt. Különösen megviselt kedves kis matrózom elvesztése, aki oly' közel került hozzám, és akit oly' fiatalon ragadott el a halál, pedig előtte állt az egész élet. Végtelenül szomorú voltam, amiért a sors ilyen kegyetlen tréfát űzött velük.
De nem csak az ifjakhoz kerültem közel, a Graf Spee többi utasával és tiszti karával is szoros kapcsolatot ápoltam. Bevallom, beletelt egy kis időbe, mire kiigazodtam rajta, ki kicsoda és milyen szerepet tölt be, ám amint megvoltam ezzel, ment minden, mint a karikacsapás. Összebarátkoztam Kurt Diggins segédtiszttel és Paul Ascher tüzérfőnökkel, nem egyszer sétáltam velük a fedélzeten. Diggins kívülről fújta a hajó adatait, ezáltal átfogóbb képet kaphattam róla, míg Ascher szeretett feleségéről és kisfiáról mesélt állandóan. Találkoztam Walter Kay elsőtiszttel, ezzel a látszólag frigid alakkal, de kimért viselkedése ellenére beláttam az álarca mögé, és rájöttem, hogy a zord külső alatt igenis érző szív dobog. A legnagyobb ajándéknak mégis azt tartom, hogy megismerhettem Hans Langsdorff sorhajókapitányt, ezt a nagyszerű férfit, aki bebizonyította, hogy a háború nem feltétlenül öli meg a lelket, és a legnagyobb ellenségeskedés közepette is lehet emberségesnek maradni. Ellenlábasai tisztelték bajtársiassága, barátságos viselkedése miatt, mindenkihez volt egy-két kedves szava. Ember volt ő az embertelenségben, jószívű, a maga módján lázadó, de a hazájához hű maradt mindvégig. Gondoskodott a legénységéről, senkitől sem fordult el, sőt, még arra is figyelt, hogy az Africa Shell foglyul ejtett angol parancsnoka, Patrick Dove ne fázzon meg nyári ruhájában. Készíttetett hát neki egy rendbeli német öltözéket, Dove pedig mélyen meghatódott ezen a gesztuson, láttam. Olykor azért átugrottam Heinrich Dau-hoz is az Altmarkra - ne mondja, hogy vele senki sem foglalkozik - meglátogatni az ottaniakat, de mindig visszavágytam az Admiral Graf Spee-re. Mérhetetlenül csalódott voltam, mikor már nem volt hová visszatérnem, és véget ért ez a fergeteges, egyben tragikus utazás.
Mi mást mondhatnék még? Olvassátok és szeressétek, mert ez a könyv megérdemli a figyelmet! Néha szinte lebegtem a fedélzet felett, máskor összecsaptak a hullámok a fejem felett, de élveztem minden egyes pillanatot, amit A birodalmi kalózon tölthettem. Örülök, hogy a két tehetséges író elérhető közelségbe hozta számunkra a második világháború egy kis szeletét, és ezáltal néhány napig én is részese lehettem a történelemnek. Köszönöm az élményt!
Köszönöm szépen az olvasási lehetőséget Izolde Johannsen írónőnek!
Pontszám: 10/10
Nézőpont: E/3, múlt idő
Kedvenc karakter: Hans Langsdorff, Matthias Pütz
Kiknek ajánlom: nem csak történelem-rajongóknak
Idézetek a könyvből
"Végigsimított a korláton. Szavak nélküli gesztusa elmondott mindent, amit nem tudott megfogalmazni. A mindenük volt ez a hajó, szerették és ápolták, óvták és kényeztették, akár egy élőlényt. Látni rettentő sebeit, érezni a tengerrel dacoló erőfeszítéseit, mindennél nagyobb fájdalommal járt. Most ezt a súlyos hibáktól gyötört hajó volt az otthonuk, egy talpalatnyi Németország. Oly távol mindentől, a biztonságtól, a családtól, már csak ez maradt, és a remény, hogy sorsuk valamiképpen jobbra fordul."
"- Nincs hatalmunk arra, hogy kitérjünk, sem arra, hogy Isten döntése elől félreálljunk. Nem kapunk haladékot, nem egyezkedhetünk. Emberi életút ez."
"- A mondás úgy tartja, hogy itt e földön azok a legszomorúbb dolgok, melyek elmúltak anélkül, hogy lettek volna. (...) Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik."
"- Többet ér nekem ezer élő fiatalember, mint ezer halott hős!"
"Az emberek sokféleképpen képzelik el a büntetést. A legtöbben persze magas kőfallal és erős rácsokkal ellátott börtönbe zárnák a bűnösöket. De egy börtönnek nincsenek feltétlen rácsai. Bezárni éppúgy lehet valakit a földi paradicsom kellős közepén is egy kis szigeten."
Ha megtetszett a könyv, IDE kattintva megrendelheted!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése