Nora és Folt azt hitte, immár maguk mögött hagyták a bajokat. Hank nincs többé, a csúf vendettának véget vethetnek. Ám Hank – akaratlanul – után Nora válik a nefilek vezetőjévé, és be kell fejeznie, amit előde elkezdett.
Vagyis el kell pusztítania a bukott angyalokat. El kell pusztítania Foltot.
Nora ezt sosem tenné meg – így hát tervet készítenek Folttal. Elhitetik a világgal, hogy szakítottak, és belülről alakítják át a rendszert. Nora meggyőzi a nefileket, hogy hibát követnek el, ha a bukott angyalok ellen szállnak hadba, Folt pedig megtud mindent a másik oldalról, amit csak képes. Megállítják a háborút, mielőtt egyáltalán elkezdődne.
Azonban még a legalaposabban kidolgozott tervek is sokszor félresiklanak.
Norát mindenestől igénybe veszi új szerepe, és az addig sosem tapasztalt hatalom vonzásába esik.
Könyvadatok:
Fordító: Miks-Rédai Viktória
Oldalszám: 408
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Sorozat: Hush, Hush - Csitt, csitt #4
A kapcsolatom a sorozattal egyáltalán nem indult felhőtlenül. Röviden összefoglalva a Csitt, csittet szerettem, de nem annyira, mint szerettem volna, aztán a Crescendo után majdnem minden reményem elszállt arra vonatkozóan, hogy megkedvelem a maradék két könyvet. Egy pici részem azért várta a csodát, hogy majd a harmadik kötetre igazán belopja magát a szívembe Folt és Nora története, és ez meg is történt. A Vihar előtt végre-valahára elkápráztatott, így minden eddigi negatív érzésemet félrelökve vágtam bele a Végjátékba. Az eredmény magáért beszél.
A történet egy nappal az előző kötet eseményei után folytatódik. A Fekete Kéz halála után Norának az apja nyomdokaiba lépve kell vezetnie a nefileket, miközben a Hankkel, valamint az arkangyalokkal kötött egyezség megszegése halálos ítéletként lebeg a feje felett. Folttal ezért a békére törekednek a két faj között, nem akarnak háborút, de folyamatosan akadályokba ütköznek. A nefilek nem hajlandóak elismerni Norát vezetőjükként, így a lány csak Hank régi bizalmasára, Dantéra számíthat. A fiú igyekszik őt felkészíteni a harcra, ám ennek ára van. Ráadásul a Cheshvan is a nyakukon van, és a hatalmas, mindent elsöprő összecsapás talán mégis elkerülhetetlen a bukott angyalok és a nefilek között.
Amilyen nehezen barátkoztam meg a sorozattal, a végére legalább annyira élveztem. Becca Fitzpatrick mindent egy lapra tett fel, beleadott apait-anyait, és egy fantasztikus zárókötetet alkotott. A négy regény közül ez lett a kedvencem, ami méltón felteszi az i-re a pontot. Megérte rá várakoznom, túllendülnöm a hullámhegyeken és -völgyeken, hogy végre ezzel a nagyszerű élménnyel gazdagodjak. Az első oldaltól kezdve hajtott a kíváncsiság, vajon hogyan ér véget a történet, milyen újabb nehézségeken kénytelen keresztülmenni Nora és Folt. Szerencsére egyszer sem csalódtam, nem éreztem azt, hogy abba akarnám hagyni, épp ellenkezőleg. Szívesen olvastam volna még tovább, mert teljesen beszippantott, mint egy forgószél, vitt előre. Fordulatokban nem szűkölködött, volt jó néhány csavar, amelyektől eltátottam a számat, és majdnem dobtam egy hátast, úgy meglepődtem. Sokkal jobban képes voltam beleélni magam, mint eddig bármikor, átéreztem a színek, illatok, nefilek és bukott angyalok kavalkádját. A csatajelenetek és éles helyzetek teljesen élethűre sikerültek, néha nekem is kedvem támadt csatlakozni a harcolókhoz.
A karakterekkel nem volt gondom, sejtettem, kitől mit kapok majd, és mire számítsak velük kapcsolatban. Norával azért most sem ment minden simán, hozott pár olyan döntést, amitől a szememet forgattam, de ezt leszámítva már nem volt annyira ellenszenves számomra. Itt éreztem először azt, hogy végre tényleg a sarkára áll, a kezébe veszi az irányítást, és kiáll önmagáért. Ezt a határozottságot hiányoltam eddig belőle, a küzdeni akarást, amivel bebizonyította, hogy igenis rátermett hősnő. Foltot imádtam, mint mindig, csakis ódákat tudok zengeni róla. Egy kicsit kétségbe is voltam esve miatta a végén, de ez nem tartott sokáig. Norával együtt most teljesednek ki igazán, és a szerelmüknek az sem szabhat határt, hogy két külön fajba tartoznak. Sok mindenen mennek keresztül a boldogságukért, hosszú és kanyargós utat járnak be együtt és külön-külön is. Scottot kedveltem, vérzett is miatta a szívem rendesen. Vee hozza a szokásos Vee-formáját, ám tartogat pár hajmeresztő titkot. Kifejezetten örülök neki, hogy az írónő bevetette ezt a csavart vele kapcsolatban, ezáltal egy kicsit közelebb került hozzám. Marcie szokás szerint utálatos és idegesítő, bár rajta nem döbbentem meg. Hazug, sunyi és képmutató, folyton Nora ellen áskálódik, hiába azonos vér folyik az ereikben. Kaptunk két új szereplőt is Dante és Pepper személyében, akik kiszámíthatatlanok, és számos feszültséggel teli jelenetet köszönhetünk nekik.
A Végjáték tehát többet adott annál, mint amit reméltem tőle. Tökéletes zárókötet, tele izgalommal, akcióval és feszültséggel. Egy picit talán még hiányozni is fog a sorozat. Folt legalábbis mindenképp.
Nézőpont: E/1, múlt idő, Nora szemszögéből
Kedvenc karakter: Folt
Kiknek ajánlom: akik már olvasták az előző három kötetet
A történet egy nappal az előző kötet eseményei után folytatódik. A Fekete Kéz halála után Norának az apja nyomdokaiba lépve kell vezetnie a nefileket, miközben a Hankkel, valamint az arkangyalokkal kötött egyezség megszegése halálos ítéletként lebeg a feje felett. Folttal ezért a békére törekednek a két faj között, nem akarnak háborút, de folyamatosan akadályokba ütköznek. A nefilek nem hajlandóak elismerni Norát vezetőjükként, így a lány csak Hank régi bizalmasára, Dantéra számíthat. A fiú igyekszik őt felkészíteni a harcra, ám ennek ára van. Ráadásul a Cheshvan is a nyakukon van, és a hatalmas, mindent elsöprő összecsapás talán mégis elkerülhetetlen a bukott angyalok és a nefilek között.
Amilyen nehezen barátkoztam meg a sorozattal, a végére legalább annyira élveztem. Becca Fitzpatrick mindent egy lapra tett fel, beleadott apait-anyait, és egy fantasztikus zárókötetet alkotott. A négy regény közül ez lett a kedvencem, ami méltón felteszi az i-re a pontot. Megérte rá várakoznom, túllendülnöm a hullámhegyeken és -völgyeken, hogy végre ezzel a nagyszerű élménnyel gazdagodjak. Az első oldaltól kezdve hajtott a kíváncsiság, vajon hogyan ér véget a történet, milyen újabb nehézségeken kénytelen keresztülmenni Nora és Folt. Szerencsére egyszer sem csalódtam, nem éreztem azt, hogy abba akarnám hagyni, épp ellenkezőleg. Szívesen olvastam volna még tovább, mert teljesen beszippantott, mint egy forgószél, vitt előre. Fordulatokban nem szűkölködött, volt jó néhány csavar, amelyektől eltátottam a számat, és majdnem dobtam egy hátast, úgy meglepődtem. Sokkal jobban képes voltam beleélni magam, mint eddig bármikor, átéreztem a színek, illatok, nefilek és bukott angyalok kavalkádját. A csatajelenetek és éles helyzetek teljesen élethűre sikerültek, néha nekem is kedvem támadt csatlakozni a harcolókhoz.
A karakterekkel nem volt gondom, sejtettem, kitől mit kapok majd, és mire számítsak velük kapcsolatban. Norával azért most sem ment minden simán, hozott pár olyan döntést, amitől a szememet forgattam, de ezt leszámítva már nem volt annyira ellenszenves számomra. Itt éreztem először azt, hogy végre tényleg a sarkára áll, a kezébe veszi az irányítást, és kiáll önmagáért. Ezt a határozottságot hiányoltam eddig belőle, a küzdeni akarást, amivel bebizonyította, hogy igenis rátermett hősnő. Foltot imádtam, mint mindig, csakis ódákat tudok zengeni róla. Egy kicsit kétségbe is voltam esve miatta a végén, de ez nem tartott sokáig. Norával együtt most teljesednek ki igazán, és a szerelmüknek az sem szabhat határt, hogy két külön fajba tartoznak. Sok mindenen mennek keresztül a boldogságukért, hosszú és kanyargós utat járnak be együtt és külön-külön is. Scottot kedveltem, vérzett is miatta a szívem rendesen. Vee hozza a szokásos Vee-formáját, ám tartogat pár hajmeresztő titkot. Kifejezetten örülök neki, hogy az írónő bevetette ezt a csavart vele kapcsolatban, ezáltal egy kicsit közelebb került hozzám. Marcie szokás szerint utálatos és idegesítő, bár rajta nem döbbentem meg. Hazug, sunyi és képmutató, folyton Nora ellen áskálódik, hiába azonos vér folyik az ereikben. Kaptunk két új szereplőt is Dante és Pepper személyében, akik kiszámíthatatlanok, és számos feszültséggel teli jelenetet köszönhetünk nekik.
A Végjáték tehát többet adott annál, mint amit reméltem tőle. Tökéletes zárókötet, tele izgalommal, akcióval és feszültséggel. Egy picit talán még hiányozni is fog a sorozat. Folt legalábbis mindenképp.
Pontszám: 10/9
Nézőpont: E/1, múlt idő, Nora szemszögéből
Kedvenc karakter: Folt
Kiknek ajánlom: akik már olvasták az előző három kötetet
Idézetek a könyvből
"Személy szerint azt hiszem, Folt elijesztette a hétköznapiságot a fenébe, az pedig meg sem állt a világ túlsó feléig."
"Folt többet jelentett nekem, mint hogy szavakba foglalhattam volna. A szerelme és a belém vetett hite tompította a nehéz döntések fájdalmát, amiket mostanában meghozni kényszerültem. Akárhányszor elfogott a kétely és a megbánás, csak annyit kellett tennem, hogy Foltra gondolok. Nem mindig lehettem benne biztos, hogy jól döntöttem, de abban az egyben igen, hogy Folt a helyes választás. Soha nem lennék képes elszakadni tőle."
"- Erős lány vagy, és az enyém. De az erő nem mindig egyenlő a nyers, testi erővel. Nem kell lerúgnod senkit, hogy harcossá légy. Az erőszak sem egyenlő az erővel. Példamutatással vezesd a sereged. Erre az egész helyzetre van jobb válasz is. A háború nem old meg semmit, csak a szakadék fog szélesedni a két tábor között, és lesznek áldozatok is, köztük hétköznapi emberek. Semmi hősies nincs ebben a háborúban. Olyan pusztításhoz vezet majd, amihez foghatót még egyikünk sem látott."
"- Nehéz a vérednek hátat fordítani, akkor is, ha rossz vér."
"- Persze, nem érzem az érintésedet, de a szerelmedet igen, Nora. Belül. A világot jelenti a számomra. Nagyon szeretném, ha ugyanúgy érezhetnélek, mint te engem, de az enyém a szíved. Ezt soha semmi nem múlhatja felül. Van, aki úgy éli le az egész életét, hogy soha nem tapasztalhatja meg az érzéseket, amelyeket te megadtál nekem. Nincs mit megbánnom."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése