1939. október 21.
Az Admiral Scheer páncéloshajó legénysége új parancsnokot kapott. Csak annyit tudtak róla, hogy az Északi-tengeri Biztonsági Parancsnok vezérkari főnökeként dolgozott. Tehát inkább tudós, mint katona. Valaki hallotta, hogy már szagolt puskaport, harcolt Jütlandnál. Akkor mégsem lehet fakezű irodakukac.
– Minden ember a tatfedélzetre!
Nem kellett kétszer mondani. Fegyelmezett sorokban, szálfaegyenesen álltak, csak a szemük járt. Az idegen méregdrága brazil szivart szív. Ez igen jó jel!
– Theodor Krancke, sorhajókapitány! Az Admiral Scheer parancsnoka!
Könyvadatok:
Oldalszám: 488
Kiadó: Underground
Kiadás éve: 2017
Sorozat: A Birodalom tengeri bástyái #3
Akik olvasták az értékeléseimet az előző kötetekről, tudhatják, mennyire szeretem A Birodalom tengeri bástyái sorozatot. Az első rész, A birodalmi kalóz hamar belopta magát a szívembe, csakúgy, mint a folytatás, a Gránátok a becsületért. Mindkettő hatalmas érzelmi nyomást gyakorolt rám, persze kizárólag jó értelemben, ezért kíváncsian vártam, milyen érzéseket fog kiváltani belőlem a Kalandor a tengeren. Abban egyetlen másodpercig sem kételkedtem, hogy ugyanúgy megérint majd, mint az elődei, de amit kaptam, az sokkal több, mint amit egy egyszerű könyv nyújtani tud.
A történet szerint 1940-ben járunk, amikor is Theodor Krancke sorhajókapitány átveszi az egyik legsikeresebb páncéloshajó, az Admiral Scheer parancsnokságát. Vezetése alatt a nehézcirkáló rendkívüli eredményeket ért el, számos ellenséges kereskedelmi hajót fosztottak ki és süllyesztetek el. A legénység tisztelettel adózott a megfontolt parancsnok előtt, aki az emberei jólétéért még a szabályokkal is képes volt dacolni, és higgadt jelleme ellenére benne volt minden csínytevésben. A regény az ő kalandozásukat eleveníti meg a háborús időkben, miközben emléket állít az elesett angol hajóknak és utasaiknak, kiváltképpen a San Demetrio bátor túlélőinek.
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az eddig megjelent három kötet közül ez lett a kedvencem. Imádtam minden egyes szavát, minden feszült pillanatát. Izolde Johannsen ismét csodás és letehetetlen művet alkotott, amiben legalább akkora erőt képvisel a humor, mint a harci jelenetek. Személy szerint elmondhatatlanul örültem ezeknek a vicces szituációknak, mert ránk fért már egy kis boldogság az eddigi veszteségek után. Tréfából itt pedig nincs hiány, számtalan olyan komikus helyzetet állított elénk az írónő, amin szó szerint fulladoztam a nevetéstől. Az egyik hatalmas kedvencem az Egyenlítői Keresztelő volt, amikor felavatták a legénység azon tagjait, akik még nem hajóztak át az Egyenlítőn. Engem az egész hagyomány egyfajta farsangi előadásra emlékeztetett, vagy egy kisebb karneválra, ahol a matrózok is elengedhették magukat, és elvegyülhettek a tisztekkel. Továbbá ott van a tojás mizéria, ami még több mosolygásra ad okot, valamint a holland kistyúk a fedélzeten, aki nem ért németül, de később megoldódnak a nyelvi gondok. Már csak ezen ragyogó momentumok miatt megéri elolvasni a regényt. Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a háborúról sem, mivel mindezek mellett elsősorban a csatajeleneteken és az Admiral Scheer portyázásain van a hangsúly. Nem véletlenül ragasztották rá a "szerencsés" jelzőt, hiszen Krancke parancsnoksága alatt összesen tizenhét ellenséges hajót támadtak meg. Különösen tetszett, hogy az írónő nem csak a németek oldaláról mutatta be a sokszor viharos vizeken dúló harcokat, hanem megelevenítette azt is, milyen viszontagságokon kellett keresztülmenniük a San Demetrio katasztrófája után életben maradt maroknyi csapatnak. Csak faltam és faltam a sorokat, egyszerűen nem bírtam betelni az olvasottakkal, egyre többet és többet akartam. Kellőképpen felkorbácsolta az érzelmeimet ahhoz, hogy úgy háborogjanak, akár a tenger, és soha nem felejtsem el a sorozatot.
A szereplőket kivétel nélkül a szívembe zártam. Egyetlen személy sem akadt, akit ne szerettem volna meg valami miatt, de ha most elkezdenék mindenkit felsorolni, kilométeres hosszúságúra nyúlna ez az értékelés, szóval csak azokat emelném ki, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám. Kezdeném is az Arado repülős párosával, Ulrich Pietsch főhadnaggyal és Wilhelm Gallinat őrmesterrel, akik párbeszédein talán a legjobbakat derültem. A rokonszenves pilóta a kedvességével, míg a mindig morgós megfigyelője javíthatatlan pesszimizmusával tűnik ki a tömegből. Olyanok, akár a tűz és a víz, munka közben mégis remekül kiegészítik egymást. A két jó barát, Andreas Hoffmann és Erwin Müller is gyorsan a szívembe lopta magát, utóbbi még jobban is. Nagyon jókat mosolyogtam a pirulásain, és ahogy egyből céklavörössé vált a feje, ha figyelmet vagy dicséretet kapott. Miért, ó, miért kellett a végére az az epilógus?! Óriási kínzás volt számomra, alig bírtam nyelni a könnyeimet. De igen, ilyen a háború, kegyetlen és embertelen. Visszatérve Erwinre, a Ludolf Petersen hadnaggyal kötött barátsága (vagy inkább házassága?) sem elhanyagolható. Szerettem volna felosonni a fedélzetre, hogy a saját szememmel lássam őket Neptunként és Thetisként, ha már annyit röhögtem rajtuk. A hajó elsőtisztje, Ernst Gruber is talpig becsületes, ugyanúgy, mint Theodor Krancke parancsnok. Meleg szívű, erős vezető, akinek fontos az emberei biztonsága, és az előírásokat is hajlandó megszegni értük. Mindig nyugodt, egyben kedélyes, és nem veti meg a szórakozást sem. Igazi úriember, aki igyekszik mindenkiből kihozni a legtöbbet, úgy, hogy közben bátorít is, ezért sokan példaképnek tekintették, és én is felnéztem rá emberséges viselkedése miatt. Meg kell még említenem a pórul járt San Demetrio túlélőit is, akik Arthur Hawkins megbízott kapitány vezetésével hősiesen harcoltak az életben maradásért. Szívesen olvastam az egykori második tisztről, akinek köszönhetően végül nem következett be még nagyobb tragédia, és tucatnyi emberével sikeresen partot ért egy félig irányíthatatlan hajóval.
A Kalandor a tengeren szintén olyan élményt adott, ami most már mindvégig velem marad. Végtelenül hálás vagyok, amiért egy újabb fantasztikus utazást élhettem át a tengeren, és remélem, minél hamarabb érkezik a folytatás, A furfangos fivérek. Ja, és egyébként teljes mértékben egyetértek Pietsch megállapításával: írhatnának végre egy olyan könyvet, amelyikben a főhős szeret bele halálosan az olvasóba.
Köszönöm szépen az olvasási lehetőséget Izolde Johannsen írónőnek!
Pontszám: 10/10
Nézőpont: E/3, múlt idő
Kedvenc karakter: Erwin Müller
Kiknek ajánlom: a történelmi regények rajongóinak
Idézetek a könyvből
"Mire valók a szabályok, ha nem arra, hogy megszegjék őket?"
"– Úgy tűnik, igaza van a tekintélyes Schonder U-boot parancsnoknak. Meglátása szerint háromféle ember létezik ezen a világon. A gyors, a halott és azok, akik tengerre szálltak."
"Az ember nem is hinné, hogy a szükség hősöket farag átlagemberekből."
"– Főhadnagy úr!
Pietsch kikukkantott a könyv mögül, amit egészen addig elmélyülten olvasott. Gallinat mutatóujjával a plafon felé bökött.
– Mondja csak, Wilhelm!
– Két árboc jelent meg, orrirányban.
Ulrich Pietsch ásított.
– Nem hallom a riadócsengőt.
– Épp ez az, uram. Mindenki értetlenül áll a hír előtt.
– Én fekszem.
– Magát kivéve – nevetett az őrmester.
– Ha Krancke nem aggódik, akkor én sem.
Miután azonban Gallinat nem mozdult előle, nagyot sóhajtott, és letette a ponyvát.
– Jegyezze meg, csak az egészségére való tekintettel kelek fel, és hagyom itt ezt az izgalmas történetet. Felmegyek, őrmester, megnézem a saját szememmel, mert nem venném szívemre, ha történetesen agyvérzést kapna.
– Lekötelez, uram!
– Na hiszen!
– Hányadszor olvassa ezt a könyvet?
– Hatodjára, ha éppen tudni akarja.
– Már kívülről tudja!
– Mindig remélem, hogy máshogy alakul. Tudja, őrmester, írhatnának már egy olyan regényt, ahol a főszereplő szeret bele szenvedélyesen az olvasóba!"
"Egyszer talán megismerkedek majd egy jóravaló, dolgos lánnyal, aki nem kérdez sokat. Háborús élmények… ugyan miről is mesélnék neki? Nem értik ezt az emberek. Azt hiszik, a háború csupa hősiesség és csillogó kitüntetés. A háború vér és kín és gyász. Mindig az volt, és az is marad."
Ha megtetszett a könyv, IDE kattintva megrendelheted!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése