William R. Dantz: Pulse - Pulzus

 

Maine távoli, fagyos hegyei között vezető tudósok csoportja gyülekezik szigorú titoktartás mellett…
És kezdetét veszi a rettegés...
A tél és a hideg lassan átveszi uralmát, és a békés kis faluban egyre furcsább események történnek: megmagyarázhatatlan áramingadozások, különös betegségek, riasztó változások az emberek vérképében… és holttestek, melyek nem hajlandók meghalni…
A nyomozásra egy kiváló fiatal patológust hívnak ki. Dr. Susan Cullen vizsgálata lélegzetelállító összeesküvésre derít fényt: az új biológiai fegyver kísérletei nem kímélnek se élőt, se holtat.
Olyan, mint egy rémálom…
Dr. Susan Cullent hatalmába keríti a szerelem, miközben pszichopata üldözője elől menekül.
Kétségbeesetten próbálja megmenteni a világot attól a halálnál is rosszabb iszonyattól, melynek körvonalai épp hogy csak kezdenek kibontakozni előtte...

Könyvadatok 

Oldalszám: 336 

Kiadó: Panther 

Kiadás éve: 1990 

Fordító: Török Gábor 

Nagyon régen olvastam már orvosos/kórházas sztorit. Emlékeim szerint Belinda Bauer A 19-es holttest című regénye volt az utolsó ilyen évekkel ezelőtt, egészen pontosan 2017-ben. A Pulzus párom által került hozzám, aki a könyvtárunk ingyenesen elvihető kötetei között bukkant rá, és mivel megtetszett neki a fülszövege, hazahozta, én pedig szinte azonnal elcsakliztam tőle. 

A történet szerint egy kis maine-i faluban, Spraukenben járunk, ahol egyik este az ügyeletes főápoló egy járkáló hullát fedez fel az alagsorban. Rögtön értesíti a kórház főorvosát, dr. Tom Westont, aki először el sem hiszi a különös esetet, míg nem maga is igen furcsa dolgokkal szembesül később. Az ügy megoldásához a Környezeti Ártalmak Laboratóriuma fiatal vezetőjének, dr. Susan Cullennek a segítségét kérik, aki szakértelmével és páratlan tehetségével igyekszik fényt deríteni az egyre hajmeresztőbb jelenségekre. Ám a sétálni próbáló halottak és a makkegészséges, mégis elvetélő terhes nők csak a problémák egyik forrása; egy mindenre elszánt, nem épelméjű zaklatóval is szembe kell néznie, aki mindezen problémák mellett nem egyszer tör az életére. 

Túl sok mindent nem szeretnék elárulni róla, mert igencsak összetett a sztori, de sajnos nem lett a kedvencem. A fülszöveg alapján sokkal vérfagyasztóbb és hátborzongatóbb történetre számítottam, viszont az elképzelés és az alapkoncepció nagyon tetszett. Plusz pont jár érte, hogy a szerző a végén kifejti, hogy nem minden a képzelet szüleménye, olyan valóságalapja van a könyvnek, ami sajnos még a mai korban is előfordul. Jól bizonyítja, hogy milyen keveset tudunk valójában a bennünket körülvevő környezetről, és hogy mennyire nincs befolyásunk a felsőbb hatalmak felett. A kormány és az egyéb "nagykutyák" azt tehetnek meg velünk, amit csak akarnak a tudtunkon kívül. Elég, ha egyetlen hiba csúszik a számításukba, és több száz vagy ezer ember élete és egészsége múlhat rajta. Néhányan pedig akár gyilkolni is képesek, hogy megőrizzék a titkot. 

A szálak egész szépen összeérnek a végére, bár a karaktereken lett volna még mit csiszolni, főleg a háttértörténetükön. Oké, megértettem, hogy ki miért lett olyan, amilyen, és miért teszi azt, amit, de szívesen olvastam volna még róluk. Kissé felületesnek találtam őket, és az érzelmeik sem jöttek át annyira, mint szerettem volna. A kötet fő szerelmi szálát is mintha csak úgy ránk dobták volna. Persze voltak benne célozgatások és utalások, hogy ide fog kifutni a két szereplő kapcsolata, de jobban is ki lehetett volna bontani, és kellett is volna. Tom a tipikus jófiú, aki mindig igyekszik segíteni mindenkinek, csakúgy, mint Susan, akinek éles meglátásai viszik előbbre a cselekményt. A vőlegényét, Eliotot utáltam, egy felfuvalkodott hólyag, aki csupán úgy tekint a nőre, mint valami szép és komfortos bútordarabra, amivel még nem rendelkezik, és amit mindenáron meg kell szereznie, mert már csak az hiányzik a gyűjteményéből. Az elvetemült merénylőjéről is jó lett volna többet megtudni, hogy milyen traumákon esett még át, amik végül ilyenné tették, sajnos ebből is csak ízelítőt kaptunk. A befejezésről nem is beszélve: túl hamar lett vége, kb. nyolc oldal volt hátra, és még mindig nem volt végkifejlet. Végül le lett zárva, de azt, hogy mi történt az ominózus eset után a karakterekkel, nem tudjuk meg, nagy része a képzeletünkre van bízva. Mégis volt egy fénypontja a kötetnek, mégpedig Susan asszisztense, Ozzie, aki a jópofa vicceivel fel-feldobta a lapokat, nem olyan sorsot érdemelt, amilyet kapott. 

A Pulzus tehát nem került be a kedvenc könyveim közé, mert nem azt adta, amit vártam tőle, és a végét is kissé összecsapottnak éreztem. Mégis érdekes utazásra vitt a patológia, illetve a biológiai fegyverek és kísérletek világába, amikről nem minden nap olvasok. Az általam vélt horror helyett megmaradt a krimi keretein belül, ám jó volt ezekbe is belelátni. A cselekménye biztosan megmarad az emlékezetemben, és aki szereti a hasonló írásokat, annak érdemes tenni vele egy próbát, bármilyen régi is a könyv. Kíváncsian várom, páromnak hogy fog tetszeni. 

Pontszám: 10/7 

Kedvenc idézetek 

"Szörnyű. Már megint ez a szó! Tony és a többi kölyök a munkacsoportból mostanában gyakran használják. Erre az üvöltésre valahogy nem illik, nem megfelelő. Mi történik azzal, aki így üvölt? Mit érez? 

Goddard meg volt győződve róla, hogy bármit érez is, az valahogy más, mint a szörnyű, több a szörnyűnél." 

"- Az asszisztense mintha nemigen kedvelne engem - mondta. 

- Ozzie? - Susan megrázta a fejét. - Ne legyen csacsi! Csak kissé túlságosan vigyáz rám. Az a rögeszméje, hogy minden más férfi szexuális ragadozó. 

Tom felnevetett. Megpróbálta elképzelni önmagát mint szexuális ragadozót. Hogyan kellene öltöznie? Bundába? Diszkójelmezbe? Terepszínű ruhába? Vagy hogyan? 

- Na hát, ez igazán hízelgő - mondta." 

"- Olvastam a könyvet. 

Tom vigyorgott. 

- Tudja mit? Elhiszem. A legtöbb ember azt mondja, olvasta a könyvet, de arra gondolnak, hogy látták a filmet és mindig is szerették volna elolvasni a könyvet, de nem jutottak hozzá." 

"- Jól tele van a tököd a pasassal. 

- Valahogy így áll a helyzet: Mr. Eliot James rám néz, és egy apró, színes bőrű fazont lát, aki elmehetne hozzá kertitörpének a garázsa elé. 

- Gondolod, hogy van számomra némi remény? 

- Miféle remény? Hogy kertitörpének használjon? Felejtsd el, te túl magas és túl fehér vagy." 

"Néha szükség van a hazugságra, csak azért, hogy ébren maradjon a remény."