Blake Crouch: Dark Matter - Sötét anyag

 

Elégedett vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.

Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk. 

Könyvadatok 

Oldalszám: 368 

Kiadó: Agave Könyvek 

Kiadás éve: 2016 

Fordító: Farkas Veronika 

Blake Crouch neve számomra anno összeforrt a Wayward Pinesszal. Egyhuzamban olvastam a könyveket és néztem a sorozatot, és mindkét verziót totálisan imádtam. (De a tv sorozat második évada számomra nem létezik.) Több olyan karaktert akartam megismerni az író tollából, mint Ethan Burke seriff, és amikor a múlt hónapban a könyvtárunk krimi részlegét tanulmányozva megpillantottam tőle három regényt, nem volt kérdés, hogy az egyikük hazajön velem. Mivel a Sötét anyag volt a legkorábbi műve közülük, így rá esett a választásom, hogy aztán pár nappal később boldog eufóriában vessem bele magam. 

Jason Dessen kiváló atomfizikus, ám egy múltbéli döntés miatt egyetemi professzorként tengeti középszerű mindennapjait. Tizenöt évvel ezelőtt ugyanis a családot választotta a hivatása helyett, és elesett attól a lehetőségtől, hogy bevéshesse nevét a történelembe. Látszólag elégedett a jelenlegi életével, bár éjszakánként néha nem hagyja nyugodni a Mi lett volna, ha... kérdés. Egy este a felesége unszolására tiszteletét teszi a környékbeli bárban, hogy megigyon egy italt a volt főiskolai lakótársával, aki a rangos Pavia-díj megszerzését ünnepli ott a barátaival. Neki is meglett volna minderre az esélye: ha annak idején másképp dönt, most ő ünnepelne Ryan helyett. De ami volt, elmúlt, és a görbe óra után Jason hazafelé veszi az irányt. A sötét utcán azonban egy pisztolyt nyomnak a tarkójához, és egy idegen férfi arra kényszeríti, hogy kövesse az utasításait. Jasonnek nincs más választása: ha életben akar maradni, követnie kell elrablója parancsait, aki egy elhagyatott helyre viszi, és némi dulakodás után beinjekciózza valamilyen szerrel. Jason elveszíti az eszméletét, és itt kezdődnek a bonyodalmak, ugyanis egy számára ismeretlen világban tér magához. Senkit sem ismer azok közül az emberek közül, akik körbeveszik, és a barátjukként tekintenek rá. A férfi megpróbál szerepet játszani és túlélni ebben az idegen világban, hogy hazajuthasson a sajátjába a családjához, de vajon sikerül-e neki? És mi van, ha nem ő az egyetlen, aki bármi áron a szeretteivel akar lenni? 

Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt, akkor azt mondanám rá, elgondolkodtató. Milliónyi kérdés megfordult a fejemben olvasás közben, amire nem biztos, hogy (jól) tudom a választ. Jason Dessen alapjaiban borította fel a világmindenségről alkotott nézeteimet. Ritkán lapoztam túl egy-egy oldalon anélkül, hogy ne agyaltam volna valamin, annyi mindent vet fel a történet. Bevallom nincsenek nagy ismereteim a kémia és a fizika terén, sosem voltam túl jó ezekből a tantárgyakból az iskolában, és azt sem állítom, hogy itt is mindent világosan megértettem, de a dolgok nagy részét sikerült felfognom. A megértéssel tehát nincs gond, nem kell bonyolult egyenleteket és fogalmakat megfejtenünk ahhoz, hogy kellően élvezni tudjuk a történetet, azok a szakkifejezések pedig, amik előfordulnak benne, bárki számára befogadhatóak. Ám ezután jön az agyalós rész, ha mindazt, amit olvastunk, megpróbáljuk értelmezni és elképzelni. Tényleg létezik a multiverzum? Valóban van megszámlálhatatlan párhuzamos univerzum, és mindegyikben él egy másik, jobb vagy rosszabb énünk? És vajon képesek lennénk átkelni az összes létező világon, hogy visszakapjuk a családunkat, illetve megtenné-e bárki ugyanezt értünk? Blake Crouch remekül bemutatja, hogy mennyi mindenre lehet befolyással egy helyesen vagy hibásan meghozott döntés, és annak milyen beláthatatlan következményei lehetnek. A cselekmény teljesen filmszerű a kezdetektől fogva, nem véletlenül vitték tavaly képernyőre a sztorit. Már a legelején izgultam, merre fogunk tovább haladni, teljes extázisban vártam, hogy újabbnál újabb ajtók nyíljanak ki előttünk, de az utolsó fejezeteknél azt vettem észre, elvesztettem a lelkesedésemet. A helyzet abszurditása meglepett, és egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy nem voltam képes feldolgozni azt a "sokaságot", ami mind ugyanazt követelte magának. Sodor előre magával a cselekmény, tény. Új, érdekes információkra teszünk szert általa, pipa. Mégis a vége egyfajta lejtmenetbe kapcsolt, és a tényleges befejezéssel sem vagyok maradéktalanul elégedett. 

Jasonnek sok arcát ismerjük meg a könyvben, átvitt értelemben és szó szerint is. Az átlagos életet élő, ambícióit idővel önmagában elnyomó családapa egy hétköznapi, de szerelemtől fűtött házasságba száműzte bimbózó karrierjét, mégis boldog emberként ismerjük meg. Ám azok az események, amiken keresztül megy, nyomot hagynak a lelkén. Az éhezés, a koldulás, az elveszettség és otthontalanság érzése majdnem olyan drasztikus lépésekre készteti, amikre nyugodt körülmények között sosem lett volna képes, és amikor mindezekre rájön, saját magát is megdöbbenti, mi mindenre lenne hajlandó a szeretteiért. Egyrészt szántam az érzéseiért és a gondolataiért, másrészt csodáltam a kőkemény elhatározásáért, még ha néha meg is ingott. Daniela ugyanúgy karakán személyiség, aki a művészi vénáját feláldozva a férjéért és a fiáért szintén belesüppedt a normalitásba, de bármire hajlandó lenne értük. Alapvetően tetszett a kapcsolatuk dinamikája, hogy mindennél jobban ismerik a másikat, és tűzön-vízen átmennének egymásért. Amanda viszont kaphatott volna nagyobb szerepet, azt hittem, hogy a végéig segíteni fogja kétségbeesett főhősünket, bár az ő nézőpontja is helytálló, mindenesetre szerettem volna neki is egy méltó befejezést. 

Összegezve a Sötét anyag egy tanulságos ugrás volt a multiverzumba és az emberi lélek legmélyebb bugyraiba. Akik szeretik a sci-finek ezt a formáját, azoknak bátran ajánlom, én a végére egy kicsit megcsömörlöttem tőle. A lélektani része viszont felér egy önismereti utazással, kérdések, gondolatok és elméletek halmazát zúdítva az olvasóra. Ezek után még inkább elhiszem, hogy más párhuzamos univerzumokban létezik mindnyájunkból egy olyan verzió, aki évekkel ezelőtt egy adott pillanatban más döntést hozott, és teljesen más irányt vett a sorsa, mint ebben az életben. Bárhogy is legyen, egy biztos: nincsenek jó vagy rossz döntések, csak választások, amelyekkel együtt kell élnünk, és amiknek viselnünk kell a következményeit. Ez mindenhol így működik. 

Pontszám: 10/8 

Kedvenc idézetek 

"Mindnyájan csak tévelygünk a létezés tundrájában, és értéket tulajdonítunk értéktelen dolgoknak, noha minden, amit szeretünk és gyűlölünk, minden, amiben hiszünk, amiért harcolunk, amiért gyilkolunk és amiért meghalunk, éppen olyan súlytalan, mint a plexire vetített képsorok." 

"- Napról napra úgy élünk, hogy tudomást sem veszünk arról, hogy egy sokkal nagyobb és furcsább valóságban létezünk, mint azt el tudnánk képzelni."

"Ha létezem, és elromlott autók között töltöm a napjaimat egy szervízben, vagy lyukas fogakat fúrok ahelyett, hogy fizikát tanítanék az egyetemen, attól vajon még ugyanaz az ember maradok a lelkem mélyén? 

És mennyire a mélyén?" 

"Mi együtt éltünk. 

Van egy fiunk. 

A tested minden porcikáját megcsókoltam már. 

Együtt sírtam és együtt nevettem veled. 

Hogy lehet, hogy ami az egyik világban ennyire erőteljes, az nem szivárog át a másikba?" 

"Mekkora csoda, ha az ember minden nap hazamehet valakihez. 

Ha szeretik. 

Ha várják. 

Azt hittem, hogy életem minden egyes pillanatát értékelem, de miközben itt ülök a hidegben, rájövök, hogy mennyire magától értetődőnek vettem. És miért is ne tettem volna? Amíg minden össze nem dől, fogalmunk sincs arról, hogy mi mindenünk van, és az mennyire törékenyen és tökéletesen áll össze."