A sikeres riporter, Joe Carpenter, egy repülőgép-szerencsétlenség során – 330 halott, nincs túlélő – elveszti a feleségét és két kislányát. Egy évvel a tragédiát követően, amikor már úgy érzi, csak öngyilkosság révén juthat ki élete romjai alól, találkozik egy titokzatos nővel. Rose azt állítja, ő is a lezuhant repülőgép utasai közé tartozott, és túlélte a katasztrófát.
Joe-t kétségek gyötrik. Lehet, hogy a hatóságok eltitkolnak valamit az áldozatok hozzátartozói elől? Elképzelhető, hogy nem csupán egy túlélő van? Rose talán tudja a választ...
A férfi nyomozásba kezd, és azonnal szembe találja magát egy titkos szervezettel, amely bármire képes, hogy megállítsa a túlélőt, mielőtt nyilvánosságra hozhatná a katasztrófa részleteit. Az újságíró maga is eleven céltáblává válik, miközben előássa a részleteket.
Koontz ez idáig legfeszültebb és legmeglepőbb regényének főhőse kideríti, milyen kapcsolat van a lezuhant repülőgép utasai és a paranormális képességekkel rendelkező, mesterségesen létrehozott emberek között. Joe Carpenter megismeri a titkot, és arra kényszerül, hogy átértékeljen mindent, amit az életről, a halálról és az azon túli létről gondolt...
Könyvadatok
Oldalszám: 414
Kiadó: Szukits
Kiadás éve: 2001
Fordító: Szántai Zsolt
Nem mostanában volt, mikor először belefutottam Dean R. Koontz könyveibe. A szerző neve régóta ott él a tudatomban, ő is azok közé az írók közé tartozik, akiktől legalább egyszer szerettem volna olvasni valamit. Szerencsére meg is kaptam a lehetőséget, amikor a könyvtárunk ingyenesen elvihető példányai között ott sorakozott a polcon A túlélő. A fülszöveg elolvasása után be is került a táskámba, igencsak megragadott a témája.
A 353-as járat lezuhanása után egy évvel az emberek továbbra sem képesek feldolgozni a veszteséget. A repülőgép 330 utassal a fedélzetén a földbe csapódott, és senki sem élte túl a szerencsétlenséget. A szeretteit gyászolók között van Joe Carpenter is, aki imádott feleségét és két kislányát veszítette el. A férfi azóta sem tudta túltenni magát családja halálán, maga alá temette a fájdalom, semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy az ő élete is véget érjen. Ám amikor végső elkeseredésében lemegy a tengerpartra, hogy még utoljára elbúcsúzzon a világtól, két fiatal srác arra hívja fel a figyelmét, hogy valakik figyelik. Két hawaii mintás ingbe öltözött pasas tartja szemmel látszólag feltűnésmentesen, de nem ez lesz az egyetlen furcsa dolog, amivel aznap szembesül. Később ugyanis a családja sírjánál egy ismeretlen fekete nővel találkozik, aki épp a sírkőt fotózza. A nő Rose Tucker néven mutatkozik be, és állítása szerint Joe még nem áll készen rá, hogy megtudja az igazságot. Innentől kezdve őrült ámokfutás veszi kezdetét a férfi számára, akinek először fogalma sincs, mibe csöppent, miközben egyre több ember veszti életét, amerre megfordul.
A repülőgép-szerencsétlenség egy olyan téma, amire kifejezetten vevő vagyok, akár a lapokon, akár a képernyőn (a LOST és a Manifest című sorozatok mai napig nagy kedvenceim). Ezért mozgatta meg a fantáziámat ez a kötet is, de valahogy mégsem azt kaptam, amire számítottam. Nem negatív értelemben, mert egyáltalán nem rossz könyv, sőt, kifejezetten összetett a történet. A fülszöveg nem hagy sok mindent a képzeletre, szó szerint elspoilerezi, mi áll a háttérben, pont ezért vártam azt, hogy ebből a szálból sokkal-sokkal többet fogunk kapni. Ehelyett végig homályban tartott, és csak az utolsó oldalakon robbantotta a bombát, akkor került a helyére a kirakós minden darabkája. Nem igazán bántam, mert így nagyobbat ütött a vége, mégis maradt bennem egy kis hiányérzet. Szívesen olvastam volna még többet a kísérletekről, ugyanakkor Joe nyomozása is érdekes és izgalmas volt.
A regény a hit kérdését járja körül leginkább, mégpedig abból a szempontból, hogy létezik-e a túlvilág, van-e élet a halál után. Magával ragadó megközelítése volt ez annak, hogy ki miben hisz, és kit mi gátol meg abban, hogy megnyissa a szívét és az elméjét egy felsőbb hatalom előtt. Jelen esetben ismét az emberek próbálnak Istent játszani, olyan teremtményeket hozva létre, akik talán elvezetik az emberiséget a megvilágosodás felé. És mint mindig, a jó mellett természetesen megjelenik a gonosz is, hogy uralma alá hajtsa az elméket, és kedvére szórakozhasson velük. Joe pedig csak sodródik az árral, miközben a kormány emberei szorosan a nyomában vannak, később viszont csupán egyetlen cél, egy naiv ábránd fogja hajtani. A kezdetben fásult, depressziós férfi új erőre kap a hajsza során, ahogy a düh és a kíváncsiság viszi előre, nem is sejtve, mibe keveredett bele akaratán kívül. Rose karakterét sokáig titok övezi, egyedül az biztos, hogy valamilyen módon szerepet játszott a repülőgép lezuhanásában. A szálak végül szépen összefutnak, és amire fény derül, az sokkoló, dühítő és szívbemarkoló egyszerre.
A túlélő egy megtört férfi eszeveszett hajszája az igazság kiderítésére, az őt gyötrő kérdések megválaszolására, ami végül beletörődéssé és megnyugvássá csitul. Már-már összemossa az élet és a halál közti törékeny határvonalat, elhintve, hogy a halál talán mégsem a vég, hanem valami hatalmasabb része csupán. A szerző viszonylag lassan boncolgatja a szálakat, ugyanakkor megspékeli jó néhány akciójelenettel, de a történet végére szépen összeáll a nagy egész. Kissé vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, mert valamivel többet vártam tőle, a hangulata és az utolsó két fejezet miatt azonban szerettem olvasni. Ez a regény jó alapot szolgáltatott arra, hogy a későbbiek folyamán megismerkedjek Dean R. Koontz más könyveivel is.
Pontszám: 10/7
Idézetek a könyvből
"- Valamennyien okkal vagyunk itt - jegyezte meg Beth. - Célunk van. Feladatunk.
- Az én számomra ők jelentették a célt. És most... már nincsenek többé.
- Kell lennie egy másik oknak, ami miatt a világra születtél. Most az a dolgod, hogy megtaláld, milyen feladat elvégzése vár rád. Hidd el, oka van, hogy még mindig itt vagy."
"A hullámok elérik a partot. Ugyanúgy, ahogy tegnap, ugyanúgy, ahogy holnap. Az órák egymás után telnek. Napkelték. Napnyugták. A hold lesoványodik azután megdagad. A gépek kattognak, ketyegnek. Éteri ritmusok, értelmetlen mozdulatok.
Az egyetlen épeszű megoldás a közönybe való menekülés."
"- Nem mi irányítjuk a sorsunkat. Utasok vagyunk csupán a vonaton, nem mi vezetjük, hiába hisszük azt, hogy mi állunk a masiniszta helyén."
"Joe-ban újra feltámadt a remény. Jó érzés volt. Felemelő. Persze a remény éppen ezért veszélyes: felemeli az embert, édes érzésekkel balzsamozza, aztán elereszti és magára hagyja. Minél feljebb visz, annál megsemmisítőbb a zuhanás.
A remény hiánya azonban talán még ennél is borzasztóbb."
"A düh annak árt legtöbbet, aki szabadjára ereszti magában..."
Ha megtetszett a könyv, a libri.hu-n megrendelheted antikvár példányként. Kattints a bannerre az oldal alján!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése