V. E. Schwab: A Gathering Of Shadows - Gyülekező árnyak

Kell herceg az utolsó vérmágus, aki Fehér, Vörös és Szürke London párhuzamos világa között kapcsolatot képes teremteni.

Négy hónap telt el azóta, hogy találkozott a Szürke Londonból származó Szelina Barddal, és egy rejtélyes obszidiánkő a birtokába került. A kő sokakra veszélyt és pusztulást hozott, mert a sötét mágiától feketévé torzult negyedik Londonból származott.

Kellt most ismét baljós mágikus események kísértik, s folyton Lina jár az eszében. Mialatt Vörös London az Elemek Viadalára – egy háromévente megrendezett nemzetközi, barátságos mágikus vetélkedésre – készül, Fehér London hideg pusztasága új életre kel. A mágia kényes egyensúlya azonban szigorú törvényt diktál: ahhoz, hogy az egyik város felvirágozzon, egy másiknak vesznie kell…

Könyvadatok:

Fordító: Dr. Sámi László

Oldalszám: 576

Kiadó: Ventus Libro

Kiadás éve: 2017

Sorozat: Shades Of Magic - Egy sötétebb mágia #2

Véleményem az előző kötetről:
Egy sötétebb mágia

Az Egy sötétebb mágia befejezése után alig vártam, hogy belevethessem magam a folytatásba. A trilógia első kötete teljes mértékben elvarázsolt, ám maradtak bennem kérdőjelek a történetet illetően, ezért is szerettem volna minél hamarabb sorra keríteni a második részt. Ennek semmi akadálya nem volt, mivel szerencsére már a polcomon tartózkodott, és akárhányszor elmentem mellette, a kíváncsiságom csak még inkább fokozódott iránta. Nem voltam képes tovább várakoztatni, egyszerűen muszáj volt megtudnom, hogyan szövi tovább a szálakat V. E. Schwab, és milyen új izgalmakat tartogat számomra.

Négy hónap telt el azóta, hogy Kell és Lina elváltak egymástól, de ennyi idő alatt sem felejtették el a másikat. Kell, bár visszatért a királyi családhoz Vörös Londonba, és teljesíti kötelezettségeit, nem képes kiverni a fejéből a különös lányt, akinek valóra vált végre legnagyobb álma: megkapta élete kalandját, és még egy hajóra is sikerült felügyeskednie magát. Amikor Lina tudomást szerez az idei Essen Taschról, vagyis az Elemek Viadaláról, amit három évente rendeznek meg három birodalom, Arnes, Vesk és Faro között, elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, mindenképpen részt fog venni rajta. Az ifjú herceg, Rhy sem tétlenkedik azonban: titokban benevezi Kellt a versenyre, mert megelégeli az óvatosságát az életüket összekötő lélekpecsét miatt, és szeretné, ha a bátyja kiengedné magából a fáradt gőzt, és harcolna. A résztvevők izgatottan készülnek a megmérettetésre, mit sem sejtve arról, hogy eközben Fehér London, élén új uralkodóval, ismét felvirágzik, és a világra akarja szabadítani sötét erőit.

V. E. Schwab már az előző kötettel megvett magának, de most hivatalosan is a rajongója lettem. Zseniális, amit csinál, és ahogyan csinálja. A Gyülekező árnyakkal új szintre emelte a trilógia iránti imádatomat, amit a befejezésnek elég nehéz lesz megugrania. Látástól vakulásig faltam a sorokat, azt akartam, hogy soha ne érjen véget a regény. Szerettem volna tovább hömpölyögni az események tengerén, és élvezni kicsit a viszonylagos nyugodtságot. A négy London után most megismerkedhettünk két másik birodalom kultúrájával és szokásaival is. A veskiek hegyomlásnyi magas, szőke emberek, akik hegyeket imádnak, míg Faro szénfekete bőrű szülöttei az arcékszereket részesítik előnyben. Két különböző ország, ám egy valami közös bennük: mindketten erős és méltó ellenfelek az arnes-iak számára a viadalon. Az Essen Tasch három évente kerül megrendezésre a három birodalom között a legutolsó nyertes hazájában. Idén Vörös London ad otthont a megmérettetésnek, amire persze Lina és Kell is benevez, tovább bonyolítva ezzel az amúgy sem egyszerű helyzetet. A legtöbb bonyodalom innen származik, a könyv java része a verseny körül forog, ahol a legjobb mágusok mérkőzhetnek meg egymással. Tetszett az az elképzelés, hogy nem egy vérre menő, kegyetlen eseményt kaptunk, ahol halomszámra öldösik egymást az emberek, hanem egy barátságos, letisztult, mégis kemény küzdelemnek lehettünk tanúi. Mindig magamból kikelve, felfokozott idegállapotban vártam az antarink és a tolvajunk párharcait, szorítottam értük, hogy ne essen semmi bajuk, és ne ismerjék fel őket az arénában. Az írónő fantasztikusan, egyben kiszámíthatatlanul vezeti a cselekményt, mert amikor már azt hittem, tudom, mi fog történni, mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy képzeltem. Nagy hangsúlyt fektetett a Rhy és Kell közötti kötelékre, ez adja a legfőbb konfliktust, mindeközben pedig még többet tudhatunk meg a mágia természetéről és használatáról. Szerettem elmerülni az új felfedezésekben, és természetesen az akció- és harcjeleneteket is határtalanul élveztem, de szerencsére volt egy olyan pillanat, amire elmondhatatlanul vágytam, és gyilkolni is képes lettem volna érte. 509 oldalnak kellett eltelnie, mire megtört a jég, de ez majdnem mindenért kárpótolt. Az 510. oldal számomra a könyv fénypontja. Szabályosan ujjongtam, majd' kibújtam a bőrömből, és már azon voltam, hogy lejtek egy örömtáncot, annyira boldoggá tett az a pár bekezdés. Aztán persze visszatért minden a "normális" kerékvágásba, egészen addig, amíg el nem érkeztem az utolsó fejezetekhez, mert akkor széthullottam. Még mindig nem hiszem el, ami a végén történt. Valahol mélyen éreztem, hogy függővég fog fogadni, ám arra nem számítottam, hogy ilyen könyörtelen lesz. Keményen a gyomromba könyökölt, és azóta is kaparom miatta a falat.

A karakterek hozzák a megszokott formájukat, sőt, itt talán még intenzívebbnek éreztem őket. Kellre továbbra is félelemmel vegyes csodálattal tekintenek az emberek, de a fekete láz éjszakája óta még jobban tartanak tőle. A király is sokkal szigorúbban fogja, ráadásul a Rhy és közte lévő kötelék miatt úgy jár-kel mindenhol, mintha üvegszilánkokon lépkedne. Úgy érzi, megfullad, ha nem fut el a kötelességei elől, de a szíve mindig hazahúzza Vörös Londonba. Legnagyobb erénye az ésszerűség, most mégis folyamatosan tépelődött, ahogy az agya harcra kélt az érzelmeivel, és a végén elkövetett egy hatalmas hibát, amiért legszívesebben megvertem volna, akármennyire is megszerettem. Linát nem féltettem, mivel tudom, hogy vigyáz magára, akkor is, ha kilátástalannak tűnik a helyzet. Mágnesként vonzza a bajt, folyton belekeveredik valamibe, amibe nem kellene. Őrült, önfejű, nincs veszélyérzete, de imádom. Nagy utat jár be, míg a tolvajból kalóz, végül pedig kitartó gyakorlással ügyes mágus lesz, de továbbra is homály fedi a származását, ahogyan Kellét is. Nagyon várom, hogy erre a kérdésre választ kapjak a következő részben, mert az oldalamon már óriási lyuk tátong emiatt. Magyarázat helyett viszont kaptunk végre egy csipetnyi romantikát, ami halványan ugyan, de jelentősen megédesítette a történetet. Utána természetesen jött a fekete leves (nehogy már minden jól alakuljon), de legalább elindultunk valamerre, ahonnan remélem, nem fogunk visszafordulni, mert akkor valószínűleg a diliházban fogok kikötni. Rhy nagyobb szerephez jutott, mint eddig, amit cseppet sem bántam, tekintve, hogy ő is közel áll a szívemhez. Néhány oldal erejéig az ő gondolataiba is bepillantást nyerhetünk, melyekről nem is gondolnánk, milyen sötétek valójában. A vidám, bolondos oldala sokszor csupán álca, ugyanis a lelkében viharok dúlnak, és a Kellt hozzá kötő pecsét is feszélyezi. Most megismerhetjük az igazi arcát, a valódi herceget, amitől csak jobban kedveltem. Volt egy új szereplőnk is a szintén királyi sarj, Alucard személyében, aki az Éjsudár pimasz kapitánya, és nem riad vissza attól, hogy felkavarja az állóvizet. Szinte mindenhol jelen van, ha kell, ha nem, és mindhárom főszereplővel kapcsolatban áll valamilyen módon a jelenben vagy a múltban. De ne feledkezzünk meg Fehér Londonról sem, ami időközben feltámad hamvaiból egy ismerős királlyal a trónján, aki az őt megszálló ősi erővel hadakozva teremt új világot, miközben egy másikat a földdel egyenlővé akar tenni.

Mindent egybevetve a Gyülekező árnyak lenyűgöző folytatás. Eleinte kicsit tartottam tőle, hogy egyfajta átvezető kötet lesz, és elvész a süllyesztőben, de szó sincs ilyesmiről. Az írónő által teremtett fantasztikus világnak egy újabb szeletét ismerhettük meg, nagy adag izgalommal, kalanddal és mágiával fűszerezve. Kedvenc lett, és tűkön ülve várom a trilógia utolsó részét, A fényigézőt, amit, ha minden jól megy, néhány hét múlva akár a kezünkbe is vehetünk.

Köszönöm szépen a könyvet a Ventus Libro Kiadónak!

Pontszám: 10/10

Nézőpont: E/3, múlt idő, váltott szemszög

Kedvenc karakter: Lina

Kiknek ajánlom: akik már olvasták az első kötetet

Idézetek a könyvből

"Továbbállni mindig könnyű.

Nem nézni hátra: az már sokkal nehezebb."

"A túlélés titka az óvatosság, de csak a bátrak jutnak egyről a kettőre."

"– Az erő és a gyengeség könnyen összegabalyodik – magyarázta az Aven Essen. – Annyira hasonlítanak egymásra, hogy gyakran összekeverjük őket, ahogy a mágiát és a hatalmat is."

"– Tudom, őrültség, de egy pillanatra azt hittem, hogy ő…

– Most már mindenben és mindenkiben őt látod, Kell? Van erre egy találó szó.

– Hallucináció?

– Belehabarodás.

Kell bosszúsan felhorkant.

– Nem habarodtam bele – tiltakozott. – Én csak… – Ő csak szerette volna újra látni. – Az útjaink mindössze egyszer keresztezték egymást. Hónapokkal ezelőtt. Megesik az ilyesmi.

– Ó, igen. A kapcsolatod Miss Barddal határozottan szokványos.

– Hallgass már!

– Világokon átkelni, királyokat gyilkolni, városokat megmenteni. Minden jó flörtölés elengedhetetlen kelléke."

"– Mindenki úgy beszél az ismeretlenről, mintha az valami nagy és rémisztő dolog lenne, engem viszont mindig sokkal jobban zavart az, ami ismerős. Mert az súlyos, és egyre jobban köréd záródik, és mire észbe kapsz, börtöncellában találod magad."

Ha megtetszett a könyv, IDE kattintva megrendelheted!