KIRÁLYSÁGOK HARCA.
Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.
Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.
A kirobbanó sikerű Üvegtrón-sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.
Könyvadatok:
Fordító: Hetesy Szilvia
Oldalszám: 768
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Sorozat: Throne Of Glass - Üvegtrón #5
"– A világot, Rolfe, az álmodozók fogják megmenteni és újjáépíteni – mondta Aelin.
– Tévedsz. A világot harcosok mentik meg, akik az életüket ontják érte. Üres ígéretekkel és szépen hangzó álmokkal még senki nem nyert háborút."
Négy éve már, hogy menthetetlenül rajongok Sarah J. Maas munkásságáért. Négy éve már, hogy az Üvegtrón megingathatatlanul vezeti a kedvenc sorozataim listáját. Pedig mintha csak tegnap lett volna, amikor 2014. január 13-án kézbe vettem a legelső kötetet. Igaz, majdnem két hónapig tartott, mire átrágtam magam rajta, de már akkor kiderült, hogy mi egymásnak lettünk teremtve. Aztán jöttek szépen sorban a folytatások, és egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy nincs még egy ehhez fogható sorozat. Csakis szuperlatívuszokban vagyok képes beszélni róla, ugyanis az évek során eltéphetetlen kötelék alakult ki közöttünk. Mára egyfajta hagyományt is létrehoztam a regényekkel kapcsolatban, ami abban áll, hogy az új részeket mindig márciusban kerítem sorra, bár azon fanatikusok közé tartozom, akiknek az első pillanatban a kosarukban landolnak, amint előrendelhetővé válnak. Idén is tartottam magam ehhez a "tradícióhoz", holott azon kevés szerencsések táborát erősítem, akik első körben, a fennakadás és nyomdai hibák ellenére megkapták a könyvet. Nem mertem azonnal nekiugrani, inkább vártam vele, mert mások értékeléseiből tudtam, hogy össze fog törni, és a végén kiskanállal kapargathatom majd össze a megmaradt darabjaimat. Úgy is lett.
Miután az üvegkastély összeomlott, és Dorian lett Adarlan új királya, Aelin észak felé veszi az irányt, hogy visszaszerezze és elfoglalja trónját. Minden reménye elpárolog azonban, amikor a terraseni nemesség közli, hogy nem tartanak igényt az uralkodására, és nem ismerik el szülőhazája jogos királynőjeként. Ám Aelin nem adja fel, és elindul, hogy szövetségeseket keressen, s behajtsa mindenki tartozását, akinek valamilyen módon szívességet tett. A legfontosabb célja mégis az, hogy Brannon utasítására megtalálja azt a bizonyos Zárat, aminek segítségével a rémkapuba illesztheti a rémkulcsokat, és visszaküldheti a saját világába Erawant. A valg király veszélyesebbnél veszélyesebb lényeket hoz létre Morathban, hogy bekebelezze egész Erilea-t, és egy másik sötét erő eközben szintén a kontinensre ereszti pusztító hatalmát, Aelinnek pedig választania kell, hogy kit és mit áldozzon fel a győzelemért.
Több napja, hogy befejeztem a regényt, de még most sem találom igazán a megfelelő szavakat. Sarah mindig meg tud lepni. Mindig tud újat mutatni. Olyat, amitől kisebb infarktust kapok. Olyat, amitől lefordulok a székről meghökkenésemben. Pont emiatt szeretem annyira. Napokig képes volnék dicshimnuszokat és ódákat zengeni a tehetségéről, és akkor sem érnék a végére. Bátran ki merem jelenteni, hogy az egyik legsokoldalúbb és legszínesebb írónő az egész univerzumban. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de imádom, hogy minden kötete lenyűgözőbb, mint az előző, és folyton emelve a tétet, már-már eposzi magasságokba tör. Az ötödik résznél sem volt ez másképp. Itt még inkább kiéleződik a helyzet, miközben pattanásig nő a feszültség, és sosem lehetünk benne biztosak, mi lesz a következő lépés. Sokszor csak félve mertem lapozni, mert rettegtem, milyen borzalom vár rám a következő oldalon, és kitől kell végső búcsút vennem. Folyamatosan rázott a hideg, és bőszen imádkoztam, hogy ne veszítsek el olyasvalakit, aki ennyi év alatt visszavonhatatlanul befészkelte magát a szívembe. Volt ugyanis jó néhány csatajelenet, amin tövig rágtam mind a húsz körmömet, és ezáltal a vérontás sem maradt el. Politikai cselszövésből és taktikázásból eddig sem volt hiány, de érthető módon most többet kapunk belőlük, hiszen az erős szövetségesek és a megfelelő stratégia döntő lehet a háború kimenetelében. Egy háború, ami nem csak egy kontinens, hanem az egész világ sorsát megpecsételheti, és ami ezer éve fortyog a felszín alatt. Rengeteg kérdésemre választ kaptam végre ezzel kapcsolatban, és lassan, de biztosan összeálltak a múlt mozaikdarabkái. Az írónő nagyobb hangsúlyt fektetett a régi időkre, hogy megértsük a kezdetet, hogy honnan indult, és hogyan fog véget érni a harc, mivel csupán egyetlen megoldás létezik, amit még mindig nem vagyok képes felfogni. Hozzászoktam már, hogy folyton szétmarcangolja és hamuvá égeti a szívemet, és tudat alatt sejtettem is, hogy ilyen irányba fogja terelni a cselekményt, de akkor is... Keményen arcul csapott, a gyomromba öklözött, a földbe tiport, mindezt egyetlen mondattal. És mégis úgy éreztem, ez csak vihar előtti csend. A hatalmas katarzis, amit a végén átéltem, mindössze valaminek a kezdete. Valami sokkal sötétebbnek és brutálisabbnak, amit eddig mutatott nekünk. Ám mégsem teljesen kilátástalan a helyzet, mivel egy valamit mégsem vett el: a reményt, ami apró, bár fényes fáklyaként világít a sokkoló és csontrepesztő befejezés után.
Sarah itt nagyobb teret enged a karaktereknek, többet kapunk az érzéseikből, gondolataikból. Régi szereplők tűnnek fel, új szövetségek köttetnek, sőt, a tündéreken kívül az istenek játszmáiba is betekintést nyerhetünk. Mindenki hozza a szokásos formáját, vagy épp ellenkezőleg, az ismeretlennel dacolva új utakra lép. A mi drága és szeretett Aelinünk nem hazudtolja meg önmagát. Ugyanolyan ravasz és fondorlatos, mint általában, és szokás szerint nem avatja be a társait a terveibe, legalábbis nem mindegyikbe. Annyi titkot és terhet cipel, ami alatt más már rég meggörnyedt volna, de ő még mindig sziporkázik. A legnagyobb és legmeredekebb utat bejárt regényhős, akit néha megrázni, néha megölelni volna kedvem. Ismerem, és mégsem ismerem ki, de minden egyes hibájával együtt szeretem. Az ezer arcú orgyilkos királynő, akit tisztelek az erejéért, a bátorságáért, a kitartásáért, az eszéért és az önfeláldozásáért. Rowan az én rendíthetetlen kősziklám. Miatta hiszek az igaz szerelemben, és abban, hogy jóra fordulhatnak a dolgok. A harmadik kötet óta ő birtokolja a legtöbb helyet a szívemben, nincs olyan tulajdonsága, amit ne szeretnék benne. Imádom, ahogy Aelinnel bánik, hogy vigyáz rá, tökéletes társai egymásnak. Egy mindent elsöprő vihart alkotnak ők ketten, egy érem két oldala, tele szenvedéllyel és vággyal. Sokszor azt vártam, mikor gyullad ki a kezemben a könyv, és mikor égetnek porrá engem is az eddig elfojtott érzelmek, mert amikor kitör a vulkán, ott kő kövön nem marad. Gyönyörű szép szerelem az övék, egy eltéphetetlen kötelék, mely az égben kötettett, és nem érhet véget. Így nem. Aedion fokozatosan került közel hozzám, és mára nélkülözhetetlen szereplővé vált számomra. Észak Farkasa, a kőkemény tábornok, akit nem lehet megtörni. Felnézek rá a hazája és az unokatestvére iránti hűségéért, és remélem, idővel megkapja, amire (vagyis inkább akire) vágyik. Lysandrát eleinte nem kedveltem, ám most fordult a kocka. Örülök, hogy a jó oldalon harcol, mivel egy vad természetű, egyben csupaszív lány, alakváltó, mindegy, milyen formában van épp jelen. Sokat változott, és szerencsére folyamatosan nagyobb szerephez jut. Dorian keresi rég elvesztett önmagát, de drukkoltam neki, hogy végre megtalálja a békét. Van még mit tanulnia, de egyre erősebb lesz, és rengeteg minden áll még előtte. Manont továbbra is a legérdekesebb karakternek tartom. Vele együtt lepődtem meg, amint kiderült, kicsoda valójában, mert ez egy olyan csavar, aminek jelentős szerepe lehet az események alakulásában. Jobban előtérbe kerül az emberi oldala, mert bizony van neki olyanja, akármit gondol magáról. Ugyanúgy vagyok vele, mint Aelinnel: egyszer megverném, egyszer meg magamhoz ölelném, de nem tudom nem kedvelni. Szeretem benne ezt a kettősséget, a sötét énjét és az érzelmeset is, valamint a változásra való hajlandóságát. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy Elide és Lorcan sorsa ily módon fog összefonódni. A kedves, bátor, bicebóca lány, akinek boszorkányvér csörgedezik az ereiben, és a könyörtelen, halhatatlan tündérharcos, aki nem épp a jó modoráról híres. Akármennyire is fel akartam pofozni ezt a tökfejet, azt nem tagadhatom, hogy szuperül kiegészítik egymást, és szorítok értük, és természetesen mindenki másért.
Annyi mindent mesélnék még, de nem tehetem. Meg van kötve a kezem. Röviden összefoglalva a lényeg, hogy egy szempillantás alatt elrepült ez a majd' 800 oldal. Azóta sem igazán találom a helyem a világban. A Viharok birodalma könnyeket hagyott maga után, de a reményt nem vette el. Ebbe kapaszkodva várom a folytatást.
Nézőpont: E/3, múlt idő, több szemszög
Kedvenc karakter: Rowan
Kiknek ajánlom: a sorozat szerelmeseinek
Miután az üvegkastély összeomlott, és Dorian lett Adarlan új királya, Aelin észak felé veszi az irányt, hogy visszaszerezze és elfoglalja trónját. Minden reménye elpárolog azonban, amikor a terraseni nemesség közli, hogy nem tartanak igényt az uralkodására, és nem ismerik el szülőhazája jogos királynőjeként. Ám Aelin nem adja fel, és elindul, hogy szövetségeseket keressen, s behajtsa mindenki tartozását, akinek valamilyen módon szívességet tett. A legfontosabb célja mégis az, hogy Brannon utasítására megtalálja azt a bizonyos Zárat, aminek segítségével a rémkapuba illesztheti a rémkulcsokat, és visszaküldheti a saját világába Erawant. A valg király veszélyesebbnél veszélyesebb lényeket hoz létre Morathban, hogy bekebelezze egész Erilea-t, és egy másik sötét erő eközben szintén a kontinensre ereszti pusztító hatalmát, Aelinnek pedig választania kell, hogy kit és mit áldozzon fel a győzelemért.
Több napja, hogy befejeztem a regényt, de még most sem találom igazán a megfelelő szavakat. Sarah mindig meg tud lepni. Mindig tud újat mutatni. Olyat, amitől kisebb infarktust kapok. Olyat, amitől lefordulok a székről meghökkenésemben. Pont emiatt szeretem annyira. Napokig képes volnék dicshimnuszokat és ódákat zengeni a tehetségéről, és akkor sem érnék a végére. Bátran ki merem jelenteni, hogy az egyik legsokoldalúbb és legszínesebb írónő az egész univerzumban. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de imádom, hogy minden kötete lenyűgözőbb, mint az előző, és folyton emelve a tétet, már-már eposzi magasságokba tör. Az ötödik résznél sem volt ez másképp. Itt még inkább kiéleződik a helyzet, miközben pattanásig nő a feszültség, és sosem lehetünk benne biztosak, mi lesz a következő lépés. Sokszor csak félve mertem lapozni, mert rettegtem, milyen borzalom vár rám a következő oldalon, és kitől kell végső búcsút vennem. Folyamatosan rázott a hideg, és bőszen imádkoztam, hogy ne veszítsek el olyasvalakit, aki ennyi év alatt visszavonhatatlanul befészkelte magát a szívembe. Volt ugyanis jó néhány csatajelenet, amin tövig rágtam mind a húsz körmömet, és ezáltal a vérontás sem maradt el. Politikai cselszövésből és taktikázásból eddig sem volt hiány, de érthető módon most többet kapunk belőlük, hiszen az erős szövetségesek és a megfelelő stratégia döntő lehet a háború kimenetelében. Egy háború, ami nem csak egy kontinens, hanem az egész világ sorsát megpecsételheti, és ami ezer éve fortyog a felszín alatt. Rengeteg kérdésemre választ kaptam végre ezzel kapcsolatban, és lassan, de biztosan összeálltak a múlt mozaikdarabkái. Az írónő nagyobb hangsúlyt fektetett a régi időkre, hogy megértsük a kezdetet, hogy honnan indult, és hogyan fog véget érni a harc, mivel csupán egyetlen megoldás létezik, amit még mindig nem vagyok képes felfogni. Hozzászoktam már, hogy folyton szétmarcangolja és hamuvá égeti a szívemet, és tudat alatt sejtettem is, hogy ilyen irányba fogja terelni a cselekményt, de akkor is... Keményen arcul csapott, a gyomromba öklözött, a földbe tiport, mindezt egyetlen mondattal. És mégis úgy éreztem, ez csak vihar előtti csend. A hatalmas katarzis, amit a végén átéltem, mindössze valaminek a kezdete. Valami sokkal sötétebbnek és brutálisabbnak, amit eddig mutatott nekünk. Ám mégsem teljesen kilátástalan a helyzet, mivel egy valamit mégsem vett el: a reményt, ami apró, bár fényes fáklyaként világít a sokkoló és csontrepesztő befejezés után.
Sarah itt nagyobb teret enged a karaktereknek, többet kapunk az érzéseikből, gondolataikból. Régi szereplők tűnnek fel, új szövetségek köttetnek, sőt, a tündéreken kívül az istenek játszmáiba is betekintést nyerhetünk. Mindenki hozza a szokásos formáját, vagy épp ellenkezőleg, az ismeretlennel dacolva új utakra lép. A mi drága és szeretett Aelinünk nem hazudtolja meg önmagát. Ugyanolyan ravasz és fondorlatos, mint általában, és szokás szerint nem avatja be a társait a terveibe, legalábbis nem mindegyikbe. Annyi titkot és terhet cipel, ami alatt más már rég meggörnyedt volna, de ő még mindig sziporkázik. A legnagyobb és legmeredekebb utat bejárt regényhős, akit néha megrázni, néha megölelni volna kedvem. Ismerem, és mégsem ismerem ki, de minden egyes hibájával együtt szeretem. Az ezer arcú orgyilkos királynő, akit tisztelek az erejéért, a bátorságáért, a kitartásáért, az eszéért és az önfeláldozásáért. Rowan az én rendíthetetlen kősziklám. Miatta hiszek az igaz szerelemben, és abban, hogy jóra fordulhatnak a dolgok. A harmadik kötet óta ő birtokolja a legtöbb helyet a szívemben, nincs olyan tulajdonsága, amit ne szeretnék benne. Imádom, ahogy Aelinnel bánik, hogy vigyáz rá, tökéletes társai egymásnak. Egy mindent elsöprő vihart alkotnak ők ketten, egy érem két oldala, tele szenvedéllyel és vággyal. Sokszor azt vártam, mikor gyullad ki a kezemben a könyv, és mikor égetnek porrá engem is az eddig elfojtott érzelmek, mert amikor kitör a vulkán, ott kő kövön nem marad. Gyönyörű szép szerelem az övék, egy eltéphetetlen kötelék, mely az égben kötettett, és nem érhet véget. Így nem. Aedion fokozatosan került közel hozzám, és mára nélkülözhetetlen szereplővé vált számomra. Észak Farkasa, a kőkemény tábornok, akit nem lehet megtörni. Felnézek rá a hazája és az unokatestvére iránti hűségéért, és remélem, idővel megkapja, amire (vagyis inkább akire) vágyik. Lysandrát eleinte nem kedveltem, ám most fordult a kocka. Örülök, hogy a jó oldalon harcol, mivel egy vad természetű, egyben csupaszív lány, alakváltó, mindegy, milyen formában van épp jelen. Sokat változott, és szerencsére folyamatosan nagyobb szerephez jut. Dorian keresi rég elvesztett önmagát, de drukkoltam neki, hogy végre megtalálja a békét. Van még mit tanulnia, de egyre erősebb lesz, és rengeteg minden áll még előtte. Manont továbbra is a legérdekesebb karakternek tartom. Vele együtt lepődtem meg, amint kiderült, kicsoda valójában, mert ez egy olyan csavar, aminek jelentős szerepe lehet az események alakulásában. Jobban előtérbe kerül az emberi oldala, mert bizony van neki olyanja, akármit gondol magáról. Ugyanúgy vagyok vele, mint Aelinnel: egyszer megverném, egyszer meg magamhoz ölelném, de nem tudom nem kedvelni. Szeretem benne ezt a kettősséget, a sötét énjét és az érzelmeset is, valamint a változásra való hajlandóságát. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy Elide és Lorcan sorsa ily módon fog összefonódni. A kedves, bátor, bicebóca lány, akinek boszorkányvér csörgedezik az ereiben, és a könyörtelen, halhatatlan tündérharcos, aki nem épp a jó modoráról híres. Akármennyire is fel akartam pofozni ezt a tökfejet, azt nem tagadhatom, hogy szuperül kiegészítik egymást, és szorítok értük, és természetesen mindenki másért.
Annyi mindent mesélnék még, de nem tehetem. Meg van kötve a kezem. Röviden összefoglalva a lényeg, hogy egy szempillantás alatt elrepült ez a majd' 800 oldal. Azóta sem igazán találom a helyem a világban. A Viharok birodalma könnyeket hagyott maga után, de a reményt nem vette el. Ebbe kapaszkodva várom a folytatást.
Pontszám: 10/10
Nézőpont: E/3, múlt idő, több szemszög
Kedvenc karakter: Rowan
Kiknek ajánlom: a sorozat szerelmeseinek
Idézetek a könyvből
"(...) egy jelkép elpusztítása legalább annyira megtörheti az emberek szellemét, mint a vérontás."
"– Hiába tett volna a rabszolgájává, én akkor is harcoltam volna ellene. A nap minden órájában, minden lélegzetvételemmel. – Finoman megcsókolta Aelint, és a szájába lehelve folytatta. – Egész életemben küzdöttem volna, hogy visszataláljak hozzád, és ezt már abban a pillanatban tudtam, hogy előbukkantál a valgok sötétségéből, és a lángjaidon át rám mosolyogtál."
"– Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd, Rowan. Már jó ideje. És tudom, hogy vannak korlátai annak, hogy mit adhatsz nekem, tudom, hogy talán időre van még szükséged...
A tündér ajkai nekipréselődtek az övének, és rubinnál, smaragdnál és zafírnál is drágább szavakat susogtak a szájába, a szívébe, a lelkébe.
– Szeretlek. Nincs határa annak, amit adni tudok neked, nincs szükségem több időre. Amikor ez a világ már csak elfeledett porfelleg suttogása lesz a csillagok között, még akkor is szeretni foglak."
"– A félelem, hogy elveszítesz valakit, ugyanúgy tönkretehet, mint maga a veszteség."
"– Időnként sajnálom, hogy nem ismerem minden gondolatodat, tervedet, elképzelésedet, de ilyenkor az is az eszembe szokott jutni, hogy mennyire élvezem viszont, amikor beavatsz. Rendszerint ilyenkor kiugrik a szívem a helyéről.
– Mindig is tudtam, hogy szadista vagy."
Ha megtetszett a könyv, IDE kattintva megrendelheted!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése