Az esőerdőben sok mindent el lehet rejteni. Kivéve a hazugságokat. És a szerelmet.
Aimee esküvője tökéletesnek ígérkezik, hiszen a ruhája, a vőlegénye és a helyszín – a nyaralóként használt idilli brazil farm – is az. Ám az összes terve szertefoszlik, amikor az őt szállító, Amerikából a vőlegénye farmjára tartó magángép repülés közben meghibásodik, és a pilóta kénytelen kényszerleszállást végrehajtani az amazóniai esőerdő kellős közepén.
A civilizációtól elzártan Aimee és Tristan, a pilóta csak abban bízhat, hogy megmentik őket. De a remény egyre halványul, egyre múlik, és a helyét átveszi a félelem. Hiszen a dzsungelben nagyon sok formában ólálkodik a halál: éhezés, betegségek, vadállatok.
Miközben Aimee és Tristan a túlélésért küzdenek, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Együtt ismerik fel, hogy szembenézni a fájdalmas múlt okozta régi gyötrelmekkel legalább annyi bátorságot kíván, mint szembenézni az esőerdővel.
Hiába ragaszkodik Aimee a vőlegényéhez, nem tudja letagadni a Tristan iránti érzelmeit – akinek lassan ő lesz a mindene.
Egy férfi története ez, aki kétségbeesetten vágyik a megbocsátásra, és egy nőé, aki megadja neki. A köztük kibontakozó szerelem pedig éppen olyan gyönyörű és erős, mint amennyire tiltott.
Hagyd, hogy magával ragadjon!
Könyvadatok
Oldalszám: 256
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2023
Fordító: Kereki Noémi Valentina
A kiadó 2025-ös őszi online raktárvásárán csaptam le erre a könyvre, de már előtte is a kívánságlistámon volt, egészen pontosan a megjelenése óta. Megtetszett a fülszövege alapján, izgalmasnak tűnt a dzsungelben való túlélés gondolata, romantikus köntösbe bújtatva. A raktárvásár jó alapot nyújtott tehát, hogy beszerezzem szuper áron, a Valentin-nap közeledte pedig arra adott jó okot, hogy el is olvassam.
A 26 éves Aimee a tervezettnél egy nappal korábban szeretne visszatérni vőlegénye brazíliai farmjára. Nemsokára itt az esküvője napja, és már majd' kiugrik a bőréből, annyira várja. A magángép azonban, amin utazik, meghibásodik, és a pilótával, Tristannel együtt az esőerdőbe zuhannak. Mindketten túlélik a becsapódást, és abban reménykednek, hogy 48 órán belül megmentik őket. Ám nem jön értük senki, teljesen magukra vannak utalva, a készleteik pedig vészesen fogynak. Kénytelenek összefogni és megtanulni túlélni a vadonban, míg a távolban az őket körülvevő ár vissza nem húzódik annyira, hogy útra kelhessenek. Az életüket megnehezítő veszélyekkel dacolva Aimee és Tristan foggal-körömmel küzd önmagáért és egymásért, miközben fokozatosan egyre többet kezdenek érezni a másik iránt.
Szerettem ezt a történetet. Nagyon is. Aimee és Tristan szerelme gyertyalángként lobbant fel, és mindent felégetett maga körül. Tűzbe borította az esőerdőt, hogy ezután mindenki ilyen szerelmet akarjon magának. Csak úgy pattogtak közöttük a szikrák és tombolt a szenvedély, miután átadták magukat az érzéseiknek. Tetszett, hogy lassan alakult ki köztük az a kapocs, ami nélkül nem tudtak létezni, és ahogyan próbálták egymást életben tartani. Semmit sem kapkodtak el, először óvatosan, lépésről-lépésre megismerték a másikat, ami után megszületett a vonzalom is. Aimee rengeteget tépelődött, fűtötte belülről a bűntudat, amiért így elárulja a vőlegényét, de nem tudta tovább elfojtani az érzelmeit, ahogyan Tristan sem. Kezdettől fogva titokban rajongott a lányért, és egy idő után a józan észre nem hallgatva harcolt érte. Szerettem a párosukat, ahogyan összecsiszolódtak és felosztották egymás között a napi feladatokat, nagyon dinamikusan működtek együtt. Miután megszokták az új helyzetüket, nem féltek szembeszállni a rájuk leselkedő fenevadakkal, és felvették a kesztyűt a dzsungel fenyegetéseivel szemben.
Izgalomból sem volt hiány, mindig akadt valami, ami hátráltatta őket a céljaik elérésében. Nem egyszer dobogott sebesebben a szívem az adrenalintól, őrült tempóban faltam a sorokat, mikor sikerült vele haladnom, mert sajnos nem úgy tudtam falni, ahogy szerettem volna. Pedig gyorsan lehet olvasni, sok benne a párbeszéd, és a cselekmény mellett a kíváncsiság is viszi előre az olvasót. Igazán szívhez szóló idézetek kaptak benne helyet, nem egyet jelöltem be magamnak, nehéz volt közülük néhányat kiválasztani. Egy picit soknak is éreztem a végéhez közeledve ezt a folytonos bölcselkedést, de szükség volt rá, hogy érzékeltesse az írónő a karakterek között kibontakozó mély érzéseket. Tristant egy kicsivel jobban kedveltem, ő volt a csapat tapasztaltabb tagja a katonai múltja miatt, ám sajnos ez az egész jövőjét megbélyegezte. Nagyon szép volt, ahogyan a lány segített neki a démonai kordában tartásában, igencsak bensőségesek és meghittek voltak ezek a jelenetek, bár nem kevésbé fájdalmasak. Aimee-t is bírtam, nem volt egy elveszett hercegkisasszony, akit folyamatosan meg kell menteni, ugyanúgy kivette a részét a kihívásokból, mint Tristan. Talpraesetten küzdött és állta a sarat, de persze Tristan fél szemét állandóan rajta tartotta, hogy megvédje, ha kell. Aranyos volt és végtelenül romantikus, az én szívem is ellágyult tőlük.
Mindent egybevetve Layla Hagen megvett magának kilóra a Múló reménnyel. Gyönyörű mese túlélésről, bátorságról, egymásra és önmagunkra találásról. A szép, érzelmes romantikus pillanatok mellett jó pár megmosolyogtató és már-már filozofikusabb jelenetet is tartalmazott, nem volt túltolva erotikával, és még egy kis akció is helyet kapott benne. Talán láttunk már hasonló történetet, de a romantika kedvelőinek szívesen ajánlom. A befejezés engem is meghatott, pedig én nem olvasok túl gyakran ilyen típusú regényeket, de Tristan és Aimee egymás iránti szeretete és ragaszkodása valamit megütött bennem. Talán ezt jelenti az igaz szerelem: egymás támaszának lenni jóban-rosszban, akkor is, amikor a körülmények szét akarják tépni a köztünk lévő köteléket, és nem hagyni, hogy ez megtörténjen.
Pontszám: 10/9
Idézetek a könyvből
"A békémnek olyan illata és hangja van, mint neki.
Olyan érzés, mint az érintése.
De fel kell adnom ezt a békét. (...)
Mielőtt ő békét hozhatna nekem, én el fogom venni az övét.
És ezért utálni fog engem."
"- Régebben azt hittem, hogy az utunkba kerülő élmények formálnak minket. Most már azt gondolom, hogy az formál minket, ahogy az élettől kapott dolgokkal megbirkózunk."
"- Követnünk kell az álmokat.
Tristan habozik.
- Néhány álmot jobb nem követni. Mert rémálommá válhat."
"- Úgy van rád szükségem, ahogy sosem hittem, hogy bármire lehet. Mint a levegőre. Egészen addig nem tudjuk, mekkora szükségünk van rá, amíg már nincs többé. Szeretlek, Aimee. Amiért önzetlen vagy, és megosztod velem az erődet. Hogy olyan dolgokat adsz nekem, amikről sosem tudtam, hogy szükségem van rájuk. Ha van bármi, amit megtanultam a háborúban, az az, hogy nincs olyan, aki ne lenne fontos. Mindenki valakinek a világot jelenti. Ez sérülékennyé tesz minket, de egyben ettől ajándék az élet. Nem volt senkim, aki ezt az ajándékot megadhatta volna. Most már van."
"- Nincs rám szükséged a túléléshez- mondja.
- Igazad van. Nem a túléléshez van rád szükségem. Hanem az élethez. - A nyakába temetem az arcom, és örülök, hogy érzem a pulzusát.
- Nincs senkire szükséged. Olyan vagy, mint egy csillag, Aimee. A csillagok belülről ragyognak. Nekik nincs szükségük senki másra. (...)
- Nem csillag vagyok - suttogom. - Hanem egy körülötted keringő hold. Te vagy a csillag. Szükségem van a fényedre, hogy ragyogni tudjak.
- Ezt én is mondhatnám.
- Akkor maradjunk annyiban, hogy egymás csillaga vagyunk - mondom.
- A saját fényünket csak a sötétben látjuk."
Ha megtetszett a könyv, a libri.hu-n megrendelheted. Katt a bannerre az oldal alján!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése