Zoltán Tamás - Szerethetetlen

„Anyának nem volt ideje szeretni. Nagymama nem mert. Te pedig csak így voltál képes…” 

Helga január elsején egy kórházban ébred. Pár nappal később hazatér fényűző otthonába, ahol kilencvenkét pár tűsarkú és több száz köbméternyi nyomasztó emlék várja. A párja nem élte túl a balesetet. A lány magára zárja az ajtót, hagyja, hogy egyre mélyebbre sodorják a gondolatai. Pánikrohamai miatt a terasz küszöbét is képtelen átlépni. Harminchat évesen szembesülnie kell azzal, hogy senkinek sem hiányzik. A csendet megtörő, a semmiből felbukkanó kérdések pedig azt a kevés dolgot is megkérdőjelezik benne, amiben addig biztos volt. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy minden régi és új traumával képes megküzdeni… 

Zoltán Tamás regényében toxikus szülők örökítik tovább mérgező mintázataikat, amelyekben mi is könnyen magunkra ismerhetünk. Két generáció súlyos hibáinak lenyomata ez, egy olyan önismereti utazás, ami magával húzza az olvasót.

A szerző újságírást, majd pszichológiát tanult. Szerkesztőként és szellemíróként már több könyvön dolgozott, a Szerethetetlen az első saját regénye. Meggyőződése, hogy Kaffka Margit egyedül is legyőzne egy xenomorfot… 

Könyvadatok 

Oldalszám: 302 

Kiadó: Dopamin 

Kiadás éve: 2025 

Zoltán Tamást azóta követem, mióta elindította a YouTube csatornáját. Igazi felüdülés volt néhány éve rátalálni, nagyon szimpatikusak voltak a könyvajánlói és elmélkedései. Egyszóval bekövettem, és a mai napig szívesen kísérem figyelemmel a munkásságát. Tisztában voltam vele, hogy tavaly megjelent az első regénye, amit pár hónappal később követett a folytatás, és tudtam, hogy nekem erre szükségem van valamilyen formában. Január elsején landolt egy e-mail a virtuális postaládámban a Voxától, miszerint ha néhány órán belül regisztrálok, három hónapig nagyon kedvező áron használhatom a szolgáltatást. Természetesen egyből ráugrottam. És vajon mi volt az első hangoskönyv, amit belépéskor feldobott az applikáció? Igen. A Szerethetetlen. 

Kunvári Helga és párja egy baráti szilveszterezésből tartanak haza újév hajnalán, mikor tragikus autóbalesetet szenvednek. A nő a kórházban tér magához az ütközés után, először fogalma sincs, mi történt és hogyan került oda, csak azt érzi, hogy nagy baj van. Az ott dolgozók közlik vele, hogy két lábujját amputálni kellett, hosszú lesz a gyógyulás, de idővel újra képes lesz használni a lábát. Ám nem úszta meg ennyivel, ugyanis a mellette ülő férfi életét vesztette a balesetben. Miután hazaengedik a kórházból, Helga belesüpped a gyászba, nem képes feldolgozni, hogy nincs többé az az ember, akivel kilenc évig megosztotta az életét. Azonban ahogy telnek a hetek, majd hónapok lesznek belőlük, különös dolgok kerülnek napvilágra. Ki volt egyáltalán az elhunyt Fekete Iván, és ismerte-e úgy Helga, ahogyan hitte, hogy ismeri? 

Szíven ütött. Ennél jobban és egyszerűbben nem tudom megfogalmazni, mit váltott ki belőlem ez a történet. A bensőmbe nyúlt, az elevenemre tapintott, és szorosan megmarkolta azt a makacsul, szüntelenül dobogó csomót ott belül. Még mindig a hatása alatt vagyok, holott már jó néhány napja befejeztem. Nem térek magamhoz azóta. Bátran ki merem jelenteni, hogy az év egyik legerősebb könyve volt vagy lesz számomra, pedig még csak január van. Jöhet bármilyen olvasmány ezután 2026-ban, egy biztos, a Szerethetetlen év végén ott lesz az élbolyban. Maximum a hallgatása során átélt érzelmek kopnak meg kicsit, de a történet soha. Annyira mélyen és valósághűen adja át a szerző a Helga által átélt érzéseket, amire csak egy pszichológus képes. A gyászfeldolgozás és annak folyamata végtelenül megható és emberi, nem mellesleg teljesen egyedi. Mindenki másképp és máshogyan dolgozza fel az őt ért traumákat, senkitől sem szabad elvárni, hogy megfeleljen az "általános" normáknak, ha létezik egyáltalán ilyen. Az, ahogyan a legtöbben elvárták szerencsétlen nőtől, hogy lendüljön túl az átélt borzalmakon, egyszerre volt felkavaró, és mégis támogató. Legalábbis egyesek részéről, mert Anyukától még a pókok is a legszívesebben a Vénuszra költöznének a sarokból. A szoborról inkább nem is beszélek... 

A traumák feldolgozása mellett jelentős szerephez jut a testképzavar, amit nem értettem. Vagyis pontosabban a Helga által kiváltott reakciókra csóváltam a fejem. Kit érdekel, ha valaki nem fogy a gyásztól, hanem hízik? Akkor mi van? És kinek mi köze van hozzá? Mert szerintem semmi. Mindenki úgy gyógyítja a lelki sebeit, ahogyan neki jólesik. Persze elfogadható kereteken belül, mértékkel és segítséggel, akár barátokról, családról, akár szakemberről legyen szó. Jó volt látni, hogy Helga sem maradt egyedül, és számíthatott a maroknyi baráti körére. Gabi mellette állt mindenben, és próbálta kirángatni a démonai karmaiból. Nagyszerű asszony, nagyon szerettem. A fiatal srácot, Petit is kedveltem, ő sokkal többre viheti még az életben, ha akar érte tenni, és szerencsére akart. A xenomorfos jeleneteket nem álltam meg mosolygás nélkül, Áron a sarkcsillag fényével ragyogta be a regényt. Viki, Vera, Milán meg az egész ügyvédi pereputty elmehet a pokolba, undorító volt, amit műveltek a könyvben. Senki sem érdemli meg, hogy ilyen kegyetlenül, együttérzés nélkül kiforgassák mindenéből. Halottról pedig jót vagy semmit, úgyhogy Iván nevét én a számra nem veszem. Rohadjon békében. 

A vége felé közeledve elgondolkodtam a kötet címén is. Véleményem szerint mindenkit lehet szeretni valamilyen formában. Az idő minden sebet begyógyít, ami nem öl meg, az megerősít és egyéb közhelyek, de kellő akarattal mindent újra lehet kezdeni. Tisztán, gyógyult lélekkel. Erre talán Kunvári Helga a legjobb példa. Vagy nem. Az biztos, hogy Farkasházi Réka előadásában csodálatos élmény volt végighallgatni a Szerethetetlent. Előcsalogatta a mélyre temetett érzéseimet és gondolataimat. Egy kicsit én voltam Helga. Még mindig az vagyok, és talán az is maradok. De nem örökké. 

Pontszám: 10/10 

Idézet a könyvből 

Ha megtetszett a könyv, a libri.hu-n megrendelheted. Katt a bannerre az oldal alján!